Tartom, hogy az ER-ben a legnagyobb ellenfél a gravitáció.
DA:
A vánszorgás és a lassúság nekem is a halálom, és leginkább ezért esik nehezemre sok régi kiváló platformer/akciójátékot ismét előszedni, mert kiidegel az ottani mozgáskultúra. (De pl. egy 2014-es AC Unity a mai napig megállja a helyét.)
Már csak ebből és az átugorhatatlan kis cutscene-ekből is következik, hogy az RDR2-vel nem vagyok barátságban.

Nagyon szeretek egy-egy játékban 100-200-400 órákat eltölteni, de csak akkor, ha dinamikusan tudok haladni.
Aláírom, hogy Kratosék időhúzó teleportációi is idegesítőek, de ott mindig ellensúlyoztak azzal, hogy az átmenetelek során Mimir lore-kiselőadásokat tartott, amik engem érdekeltek.
GoW sztori:
A játékok történetét nem érdemes más médiumokkal összehasonlítani, papíron persze, hogy a hangyafasznyit eredetibb filmes forgatókönyv fog győzni, viszont ahogy a GoW építkezik, az fantasztikus, szemlátomást sokat érlelték, hogy az apa-fia kapcsolat, a mitológia és a játékmenet* egymást erősítsék. Ez a kiforrottság a Ragnarökben már nincs jelen.
*Masszív GoW spoiler
SPOILERPl. Faye rajzolgatott tele mindent az arany festékkel, hogy ezzel segítse halála után Kratos és Atreus útját.
Az utolsó fősztori szerinti jelenetet akárhányszor nézem újra, libabőrös leszek.