Háborús filmek és a valóság

Ugyan Háborús filmek és a valóság, a topic címe, de most nem egy szokványos filmet ajánlanék.

Pier Paolo Pasolini : Salo, avagy Sodoma 120 napja (1975)
Valahol egy igen kifejező szót olvastam róla: "a legmélye".
Történet, a salói fasiszta bábállamban játszódik amit, mint tudjuk Mussolini "kiszabadítása" után alapított Hitler, így névlegesen még kormányozva Itália északi részét. Fiatal fiúkat és lányokat fognak el a milícia tagjai, válogatnak meg és a legegészségesebbeket egy kastélyba szállítják. Itt már várják őket az állam vezetésének megtestesítői, a Bíró, a Tábornok, az Érsek és a Gyáros. Az alkotás válogatott borzalmakkal szolgál, a lelki és fizikai terror a haláltáborok földszagú valóságába rángatja le a filmet. Miért nem válik mégsem egy ócska rémtörténetté ? Pasolini, nem a filmgyártás, hanem a filmművészet egyik kiemelkedő alakja, sőt botrányos alakja volt, hisz homoszexuális, vallási témákat egyéni módon megközelítő rendező. E művének bemutatóját már nem élte meg, meggyilkolták. A történet nem nyújt feloldozást és menekvést, fejbekólintó a végkifejlet. A szituáció természetesen elvont, művészi eszközökkel sarkít ki traumaként ható történelmi eseményt.
Soha nem felejtem el mikor, az egyik szerencsétlen egy szarkupac elött térdepelt és torkuk szakadtából ordították neki, "Egyél...egyél...egyél !"