A Halál

Húha, meg kell mondanom őszintén, engem is kicsit kerülgetett a sírás, pedig én általában az eszemmel egyszerűen továbblépek a dolgokon, és nincs olyanom, hogy "sírógörcs hetekig". Amikor nagyapám meghalt, egy éjszaka sírtam, utána néha-néha. De. Szerintem mindenkinek az életében vannak pillanatok, amikor elgondolkozik azon, hogy miért is van itt, tulajdonképpen mi lesz ezután, figyel-e engem valami olyasmi, ami kézzel nem fogható, meg nem magyarázható, mégis van. Tudod, hogy van. Ott van, az életed minden másodpercében, végigkísér. Végig? Vége lesz egyszer? Ha valami örökkévaló, akkor egyátalán mihez tudunk viszonyítani? Na. Ezek olyan kérdések, amelyekhez szerintem agyunk nem elég fejlett, és egész egyszerűen el kell fogadnunk: nincs mindenre magyarázat. Tudom, könnyű azt mondani, nincs semmi "a halál után", egyszerűbb legalábbis, mintha azt mondanánk: fogalmunk sincs róla. Nem lehet megfogalmazni ezt. Elmondok inkább egy történetet.
Anyám úgy 5-6 évvel ezelőtt érdekes álmot látott. Egy egyszerű ruhába öltözött barátságos arcú idősebb hölgy állt előtte, és csak annyit mondott: "a nyakadra vigyázz, ott van a baj." Anyámat persze nem igazán érdekelte a dolog, csak álom volt, túllépett rajta. 3 éve vendégségben volt nálunk egy orvos is. Nem ez volt a szakterülete, csak úgy megjegyezte beszélgetés közben, hogy "te, mi az a kis dudor a nyakadnál?" Anyám észre is vette, nem tudta mi lehet, mindenesetre elküldték vizsgálatra. Rosszindulatú rákos daganat volt, egy kis idő múlva végzetessé fajult volna, azt mondták: "talán még időben vették észre." Műtét, majd körülbelül két évig tartó kezelés után minden elrendeződött, vége lett, kész. Anyám pedig soha nem fogja elfelejteni az álmot, soha nem látta többet a nőt, aki mégis olyan ismerős volt neki, mintha már látta volna valamikor...

Tehát nem biztos, hogy mindenről tudunk. Van olyan, aki már most ki tud lépni a testéből, van olyan, aki egyszerre több helyen is ott tud lenni, van olyan, aki visszajött a halálból, és tudta a jövőt... hogy lehet ez? Nem hiszem, hogy az ún. halálunk előtt valaha is megtudjuk. Én Istent nem egy lényként, hanem minden fölött álló hatalmas tudatként képzelem el. Bár nem így neveltek, ezt gondolom "róla". Vannak az agyunknak olyan részei, amikről fogalmuk sincs a tudósoknak, mire is valók, és maga az "Én", és az a magasabb tudat (Isten) is valahol itt van. Kell lennie. Vagy próbáljuk csak meg megfogalmazni: mi tesz minket azzá, amik vagyunk? "Én". Mi az? El tudjátok egyátalán képzelni, hogy valamikor megszűntök? Én nem, és biztos vagyok benne, hogy van valami, ahova továbbmegyünk.
Az öngyilkosság nagyon nehéz téma. Én már lebeszéltem egy csajt az öngyilkosságról, teljesen kiábrándult a világból, nem látja értelmét az életnek... és tudjátok mit? Semmit, de semmit nem tudtam mondani amellett, hogy ne tegye meg. Vígasztaltam, ennyi. Őszintén szólva én is megtenném, mert itt M.o-n rohadt nehéz az élet, csak nem akarok fájdalmat okozni ezzel azoknak, akik szeretnek. (lásd még: jat)
Isten = Jahve (jelentése: aki van) Ami van, az bizonyítható is. Nem? És velünk mi is van? Hogy bizonyíthatjuk be egyátalán, hogy létezünk? Szerintem sehogy. Vélemény?