Aranyköpések!

Hivatásos katonák és általában az egyenruhás szervezetek tagjai gyakran fennen hirdetik, hogy bizony nem viszik haza a gondjaikat. Nem egy "vadkatonát" ismertem, aki családi körben odaadó családapaként, vagy éppen aranyszívű nagypapaként viselkedett. No, de Guzmics őrnagy nem, ő aztán igazán nem. Guzmics őrnagy büszke volt arra, hogy otthon is ő a parancsnok és gyermekeit ugyanolyan szigorúan fogja, mint százada katonáit.

Íme egy példa: Zsúfolt buszon utaztak hazafelé, amikor az egyik megállóban felszabadult egy hely.
"Zsolti, oda leülsz, és el nem mozdulsz, amíg nem szólok " - utasította tíz éves fiát.
A gyerek engedelmesen lezökkent az ülésre, Guzmics ott maradt az ajtó közelében és beszédbe elegyedett egyik ismerősével. A busz odaért a tiszti lakótelephez, Guzmics leszállt, és még folytatta a beszélgetést, majd pár lépés után hátraszólt: " Zsolti, gyere ide mellém!"
A busz közben elindult, Guzmics beszédpartnere, (akitől mindezt hallottam) még látta, hogy szegény Zsolti gyerek ugyanúgy ül, feszes tartásban, ahogy az apja parancsolta, csak fejét forgatja kétségbeesve a zárt ajtó felé. Guzmics kétségbeesve kerített egy taxit és üldözőbe vették a buszt, de csak a végállomáson érték utol. A gyerek még ekkor is ugyanott ült, kifehéredett kézfejjel markolva a kapaszkodót és folyton csak azt hajtogatta az őrjöngő sofőrnek, hogy ő addig sehova se mehet, amíg az apukája nem szól.