Igen sokat kellett rá várni, igen nagy volt körülötte a felhajtás, de most, hogy végre megérkezett, sajnos el kell gondolkodnunk azon, hogy megérte-e az egész hercehurcát az ION Storm új játéka. John Romero, miután otthagyta az id Software-t - és ennek már bizony jó pár éve - megalapította saját csapatát és azonnal elkezdett dolgozni új játékán, a Daikatanán. Úgy nyilatkozott róla, hogy mindazt megvalósítja benne, mely szerinte egy 3D akciójátékot igazán élvezetessé tesz. Tervéhez az akkor legkorszerűbbnek számító Quake II engine-t választotta, és így indult neki csapatával a programnak. Rengeteg megjelenési időpont változtatás, összesen mintegy háromévnyi fejlesztés után jelent meg végre a játék, de sajnos felemás érzéseket keltett szinte mindenkiben.
A 2045-ben játszódó történet főhőse a japán harcművészet oktatásával foglalkozó Hiro Miyamoto, akihez egy furcsa idegen, Toshiro Ebihara állít be, és egy ősi kardról - a 16. századi Japánban készített Daikatanáról - szóló történet elmesélése után arra kéri, mentse meg lányát, Mikikot, majd szerezze meg a kardot, mivel azt Kage Mishima, a századokkal ezelőtti gonosz japán uralkodó, Osaka leszármazottja szerezte meg. Mivel Hiro egy őse volt az, aki a Daikatanát készítette, így Toshiro szerint ő a legalkalmasabb arra, hogy megszerezze és megsemmisítse az időutazásra is képessé tevő mágikus kardot. Kage emberei azonban megölik Toshirot, mielőtt az befejezhetné mondandóját. Hiro beugrik a koporsóba, így eljut a Mishima gyár központjának bejáratához. Itt kezdődnek kalandjaink, első feladatunk nem más, mint a bejutás az üzembe, ahol Mikikot fogva tartják.
Mint az már az előző bekezdésből kiderülhet, ennél a játéknál is igen fontos szerepet kap a történet, csakúgy, mint az a korábbi két Quake II engine-es játéknál, a Half-Life-nál és a Sinnél is volt. A történet előrehaladásáról a játékmenet mellett a rengeteg átvezető animáció gondoskodik, melyekhez ugyancsak a játék motorját használták. Az előbb ismertetett sztorit az intróból tudhatjuk meg, mely legalább 5 perc hosszúságú, a későbbi animációk már ennél általában rövidebbek, leszámítva a 10-15 perc körüli befejezést.
A történet egyik érdekessége az, hogy négy korban játszódik. A középpontban lévő varázskard, a Daikatana segítségével először Kr. e. 1200-ba repülünk vissza, a helyszín pedig Görögország lesz. A következő idő/térugrás célja az 560-as évben Norvégia, innen pedig 2030-ba, San Franciscoba jutunk, egész pontosan az Alcatrazba. A környezet tehát elég változatos a játék során.
Az engine korlátozottságait mutatja, hogy a szereplők szája nem mozog a párbeszédek alatt, és igen bénán mozognak (a sarkokon például 90 fokban fordulnak be), emellett pedig mind az átvezető képsorok alatt, mind a játék közben érezhető, hogy igencsak elavult dolog ma már a Quake II engine, grafikailag bizony kicsivel elmaradottabb attól, amit az újabb játékokban láthatunk. Emellett a grafikusok is hibásak abban, hogy igen sötét környezetet teremtettek a játékhoz, sokszor nehéz látni, hogy hol is van egy-egy kapcsoló, vagy egy szétlőni való doboz.
A játék fegyverei változatosak, de igazából egyik se valami nagy szám. Mivel négy korszak van, a fegyverek is különbözőek, minden helyszínen hat közül válogathatunk. Ezekhez pluszként csatlakozik maga a Daikatana, mely alapban egy nem túl erős kard (ráadásul pár ütés után kis késleltetéssel tudunk csak újra lecsapni vele), de azért néha hasznos fegyver, mely az idők során, ha sokat használjuk, kicsit erőteljesebbé válik. Az első epizódban a "gázossá" upgradelhető ököl után a cég nevének megfelelően az ionágyú következik. Ez ránk is veszélyes, ugyanis lövedéke visszapattan a falról, és ha az útjában vagyunk, akkor minket talál el. A sorozatlövő gépfegyverrel az a baj, hogy egyszerre kilő 5-6 lövedéket, akkor is, ha nekünk elég lenne egy. Jópofa a játékban a C4, mely egy mozgásérzékelős akna, kilövés után a falhoz tapad és ha a közelébe mennek, robban, de sajnos van egy árnyoldala is: van, hogy beleakad valami láthatatlan falba, esetleg a sarokba, és így közvetlenül mellettünk robban, és ez bizony egyáltalán nincs ránk jó hatással. A többi pályán hasonló felépítésű fegyverek vannak, Görögországban például az éles peremű diszkosztól az energianyalábokkal sebző "Zeusz szeméig" vannak a fegyverek, Norvégiában pedig többek között karommal üthetünk, vagy számszeríjjal lőhetünk (ez utóbbinak a lövedéke upgrade-elhető).
A fegyverek után essen szó az ellenségekről. Belőlük is a koroknak illetve helyszíneknek megfelelően különbözőek vannak, de általánosságban elmondható, hogy elég idegesítők. Az első epizódban például rögtön pár mechanikus békával, szitakötővel és krokodillal találkozhatunk, a béka alattomosan harapdálja lábunkat, a szitakötőt nehéz leszedni, amíg messze van, ráadásul rettentően zümmög, a krokodil meg egyszerűen csak vad. Szinte mindegyik ellenfélnek van valami megfelelője a későbbi epizódokban, például patkányok helyettesítik a békákat (egyik korban ezek még mérgezőek is) és denevérek a szitakötőket. Megismerkedhetünk még a földből előbukkanó zombikkal, tűzlabdákat köpő sárkányokkal,
Hogy még jobban különbözzön a játék a többitől, megtűzdelték némi szerepjáték elemmel is, nevezetesen karakterünknek öt tulajdonságot adtak. Ezek a használt fegyver erejére és játékosunk képességeire vannak hatással, például magasabbra tudunk ugrani vagy gyorsabban tudunk futni. A kalandozás során fokozatosan nő pár szintet mindegyik tulajdonság, de igazán sok hatása azért nem érezhető. Néha találunk olyan power-upot, mely ideiglenesen megnöveli valamelyik tulajdonságot, ez van, hogy jól jön, például egy-egy titkos hely eléréséhez, de a játék teljesítéséhez nincs is szükség rájuk.
Másik újítása a Daikatanának, hogy két segítőnk is akad a kalandok során. Mindkettőt Mishima üzeméből szabadítjuk ki az első epizód során, az egyik Superfly Johnson, aki ugyancsak Mishima meggyilkolását tervezi, a másik pedig Toshiro lánya, Mikiko. Ők - illetve némely szinten csak az egyikük - végigkísérnek a pályákon, néha hasznunkra is vannak, de igazság szerint több a bosszúság velük. Sokszor utunkba vagy a tűzvonalba állnak, ha pedig parancsot adunk nekik, azt nem mindig teljesítik. Amúgy nem kell komoly parancsokra gondolni: vedd fel, gyere, támadd meg - kb. ennyi az összes választási lehetőség. Nevetséges, hogy amikor éppen három zombi ellen küzdünk, és segítséget kérünk, akkor is csak odajönnek a parancsra, majd gyorsan elmenekülnek... Még egy nagy negatívuma van társainknak, nevezetesen az, hogy ha bármelyikük meghal, ugyanúgy vége lesz a játéknak, mintha mi haltunk volna meg. Ráadásul nem mindig küzdenek rendesen az életükért, így veszélyes lehet őket előreengedni.
Azért a történet nem annyira rossz, kisebb következetlenségi hibáit leszámítva elég izgalmas, és jól megoldották azt is, hogy a játék szinte átfolyik az egyes átvezető képsorokba (a visszatérés már nem mindig ennyire észrevétlen). A mászkálás során amúgy kicsit zavaró az a megoldás, amivel már a Half-Life-ban is találkozhattunk: egy szint nem feltétlenül egy ajtónál végződik, hanem van, hogy egy folyosón rohanva akad meg játékosunk, és itt kezd el tölteni a program. A kalandok során megoldandó feladatok általában nem túl nehezek, egy számítógép-billentyűzetet kell megnyomnunk, vagy egy csapot elfordítanunk, hogy kinyíljon valahol egy ajtó - ekkor Tomb Raider-szerűen a program megmutatja, hogy mi nyílt ki, de van, hogy ebből nem derül ki egyértelműen, hol is van az. Nehezíti a dolgunkat, hogy néha elég sötét helyre kerülnek a kapcsolók vagy a szétlőni való dobozok, így kisebb fejtörést okozhat azok megtalálása.
A játékállás-mentést sokan találhatják rosszul megoldottnak. Nem menthetjük el bármikor az állást, csak ha van nálunk ún. save-gem, melyet a pályákon elszórva találhatunk. Ezek elhelyezkedésének nincs semmi köze ahhoz, hogy éppen egy nehéz szakasz előtt állunk, tehát nem feltétlenül érdemes azonnal elhasználni azt, de a tartogatásuk se mindig hasznos. Emellett a program egy automatikus mentést végez, mégpedig egy-egy új pálya betöltésekor (azonban vigyázzunk, hogy ezzel felülírja a korábbi hasonló mentést). Így ha bátrak vagyunk, megvárhatjuk a pálya végét, de van, hogy ez okozza vesztünket. Egyszerre egyébként korlátozott számú, egész pontosan három darab save-gem lehet nálunk.
A játékban a hangok se kaptak sajnos elég figyelmet, egyes fegyverek (elsősorban itt az ionágyúra gondolok) mély búgása zavaró, és az ellenfelek zümmögése, vinnyogása, nyögése, ordítása is elég furcsa. Társaink beszéde se túl változatos, néha csak úgy mondanak valamit, de sok jelentősége nincs a dolognak.
A grafikáról tulajdonképpen mindent elmond az, hogy a hároméves Quake II engine-re épül a program. Hiába fejlesztették ezt tovább, sok látványbeli javulás nem igazán tűnik fel. A sok helyen sötét környezet pedig egyszerűen rettenetes. Ráadásul Voodoo kártyával félelmetes hibák tapasztalhatók, villogó textúrák és igen érdekes színek kerülnek néha elénk. Látványos kiegészítés viszont az eső és a hóesés, annak ellenére, hogy egy-egy hópehely akkora, mint egy hógolyó.
Nem lenne 3D akciójáték a Daikatana, ha nem lenne benne multiplayer játék. Deathmatchelhetünk a történet pályáin, de van pár külön DM pálya is, melyeket elég jól megterveztek, leszámítva azt, hogy néhány közülük elég tágas, ami pár fő esetén nem túl pozitív. Van Capture the Flag és csapat-deathmatch is, de ami kissé egyedivé teszi a programot, az a kooperatív játéklehetőség, mely során hárman irányíthatjuk a főhősöket, és együtt mehetünk végig a pályákon.
A Daikatana sajnos egy olyan játék, melynél nem nagyon lehet megbocsátani a sok késést úgy, mint például Peter Molyneux Dungeon Keeperénél lehetett. Hiába a mögötte álló John Romero - akinek nevét amúgy igencsak kiemelték a dobozon és mindenütt, hogy ezzel hassanak a vásárlókra - sajnos nem az a nagyszerű 3D akciójáték lett, amit ígértek. Ha egy évvel ezelőtt dobják piacra, akkor talán még megfelelt volna, de sajnos a sok késés nagyon megártott neki. Azért reméljük, hogy Romero tanult a dologból, és még lesz elég pénze is egy újabb projekthez (maximum eladja hozzá egyik sportautóját :-). Addig is bízzunk az ION Storm hamarosan boltokba kerülő újabb játékában, a Deus Exben, mely az Ultima sorozaton is dolgozó Warren Spector vezetésével készült.
