Sam Fisher visszatért. Alig egy évvel a nagysikerű Splinter Cell után végre itt a folytatás, új történettel, szebb grafikával, kis mértékben módosított játékmenettel, és az első részből kimaradt multiplayer móddal.
A cselekmény 2006-ban, az USA kelet-timori követsége elleni támadással kezdődik, a középpontban pedig egy indonéz terrorista, Sadono ügyködései állnak. A történet igényes és fordulatos, bár az első részhez viszonyítva nekem egy picit egyszerűbbnek tűnik, de akinek az tetszett, az valószínűleg ebben sem fog csalódni. Az összesen nyolc küldetés többsége indonéziai helyszíneken játszódik, de más földrészek más városaiba (pl. Párizs, Jeruzsálem, Los Angeles) is ellátogatunk. A nyolc küldetés nem hangzik soknak, de mindegyik több részből áll, így összesen kb. 12-15 óra játékidőt nyújtanak. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy az első rész is csak kilenc pályát tartalmazott. A pályák felépítésén nem sokat változtattak, ugyanolyan lineárisak, mint az első résznél. Szerencsére az útvonal többnyire elég nyilvánvaló, ha nem is mindig a leglogikusabb. Így például ahelyett, hogy egyszerűen a főbejáraton bemennénk a TV stúdióba, előbb lemegyünk a csatornába, onnan a hátsó udvarra, majd a tetőn keresztül jutunk be az épületbe.
Az egyjátékos mód nem tartogat komolyabb meglepetéseket, de azért történtek finomítások, ahogy az egy folytatásnál el is várható. Szerencsére nincsenek új fegyverek, nem kaptunk rakétavetőt vagy nukleáris lángszórót, maradt a régi, jól bevált SC-20K. A játék stílusából adódóan teljesen felesleges is lenne változtatni. A kilőhető, eldobható, felszerelhető ketyerék, mint a kamera, a kábító lövedék, a gázgránát, vagy a repeszgránát is megvan, a készlet csak két új eszközzel bővült, ez a flashbang és a chaff gránát. Ezek hasznos, de nem nélkülözhetetlen újítások. Ennél sokkal hasznosabb, hogy a pisztoly kapott egy lézerpointert, ami lényegesen megkönnyíti a célzást (Sam a jelek szerint öregszik, mert eléggé remeg a keze :-). Ugyancsak hasznos újítás a távcső, így végre az elsődleges fegyver nélkül meredhetünk a távolba, arról nem is beszélve, hogy ez nem hullámzik, így hosszabb nézegetés után sem leszünk tengeribetegek. A jelek szerint az új lakberendezési irányelv a falra felcsavarozott elsősegélycsomag, így azokat már nem cipelhetjük magunkkal. Csak a kijelölt helyeken gyógyíthatjuk magunkat, és nem kimondottan kellemes élmény, ha egy őr pont akkor toppan be, mikor Sam éppen feltekergeti magára azt a néhány méternyi gézt. Hasznos, egyáltalán nem hi-tech újítás a füttyentés, az őrök ugyanis odajönnek kivizsgálni a zajt, nekünk pedig már csak a tetemet kell megfelelő helyre elrejtenünk.
A játékmenetet érintő egyik komolyabb módosítás a többszintes riasztási rendszer. A legtöbb pályán egy nem megfelelően elrejtett tetem, egy kamera, vagy egy túl éber őrszem riasztása nem jelenti rögtön a küldetés végét. Az őrök csak felkészülnek a fogadásunkra, és felkapnak egy golyóálló mellényt, mi pedig kapunk egy leszúrást a főnöktől. Még a második riadó sem gond, az őrök csak elővarázsolják a mellényhez illő sisakot is, mi pedig ismét megkapjuk az esedékes leszúrást. Ez a riasztási rendszer volt az egyetlen, ahol érezhető eltérést tapasztaltam a két nehézségi szint között. Normál fokozaton néhány percnyi nyugalom után csökkentik a riasztás szintjét, míg nehéz fokozatnál nem.
Az ellenfeleket irányító mesterséges intelligencia veszélyes, de kis gyakorlattal kiismerhető. Mindenre reagálnak, ami körülöttük történik, mindent megvizsgálnak, és elképzelhetetlen sebességgel képesek riadót fújni. Nehezítés, hogy az ellenfelek sokkal gyakrabban használnak zseblámpát, sőt éjjellátót is. Még mindig igaz, hogy ha több őr közül egyet kilövünk, akkor a többiek azonnal hajszálpontosan tudják, hogy honnan jött a lövés. Erre persze fel is lehet készülni, hiszen ha elég sötétben vagyunk, nem láthatnak, csak azt a pontot lövik, ahonnan megtámadták őket, nekünk nem kell okvetlenül ott is maradni...
A grafikai motor már az első résznél is a játék egyik erőssége volt, és most még tovább csiszolták. A látvány rendkívül élethű, helyenként már-már fotorealisztikus. A helyszínek szépen kidolgozottak és hihetőek, az utcák és épületek mellett már az indonéz dzsungelbe is kimerészkedünk. Ez utóbbiban újdonság a magas fű (és a benne rejtőző csapdák), és különösen szép, ahogy Sam nem egyszerűen keresztülmegy ezen a füvön, hanem letapossa és félrehajtja azt. A puha testek, mint a függönyök, ponyvák, stb. már az első részben is megvoltak, és most sem spóroltak velük. Az effektek, mint a por, füst, gőz, eső, stb. is szépek. Újdonság, hogy az erős fények, mint a reflektorok vagy a villámlás rövid időre elvakítják az éjjellátót, így erre nem árt figyelni. Figyelmeztetésként még a természetes sorrendet is felcserélték, villámlásnál előbb halljuk a mennydörgést, és csak azután jön a fény. A játék stílusából adódóan a fényeknek és árnyékoknak különösen fontos szerepe van, és a grafikai motor ezen a téren is nagyon jól muzsikál. A reluxákon átszűrődő fénysugarak, a templomok színes üvegei, a reflektorok fénycsóvái, a színes reklámok, a villámlások, vagy a szélben lebegő ponyva mozgó árnyéka, mind élethű és gyönyörű. A különböző lámpák mellett fontosabb szerepet kaptak a természetes fényforrások, mint a tűz és a nap, amiket sajnos nem lehet kikapcsolni. A karakterek még részletesebbek lettek, különösen a főhős, akinél az olyan apróságok is látszanak, mint tépőzárak, cipzárak, vagy az arcán a borosta. Néhány újabb mozgás is felkerült a listára. Ezek közül talán a leghasznosabb a SWAT forduló, amivel a nyitott ajtók előtt közlekedhetünk általában észrevétlenül. Sam néhány korábbi mozgássorát is átdolgoztak, például a leütött őröket már sokkal óvatosabban teszi le a földre. Mozgás terén egyetlen gyenge pont a lépcső, bizonyos szögből nagyon ronda tud lenni. Kicsit módosult az interfész, a grafika mellett fontos újítás, hogy már jelzi, hogy hol van elég sötét ahhoz, hogy egy-egy testet biztonságosan elrejtsünk. Szeretném még megemlíteni a gyönyörű összekötő animációkat. Manapság már csak nagyon kevés csapat veszi a fáradságot és készít ilyeneket, pedig lehet akármilyen jó egy grafikus motor, ezt az élményt szerintem nem tudja pótolni, és a Pandora Tomorrow animációi minőségileg nagyon közel vannak a Blizzard alkotásaihoz.
A dinamikusan változó zene ugyan helyenként kicsit érdekes, de a hangokkal általában nincsen semmi gond. A hangeffektek, mint a fegyverek hangjai, az eső, a szél, vagy a padló kopogása és recsegése hihető. A beszéd tiszta és érthető, ez különösen fontos, mivel a történetet Fisher és a központ közötti párbeszédek viszik előre. Michael Ironside tökéletes választás Sam Fisher hangjaként, a főnök, Lambert szerepében pedig Dennis Haysbert hallható (aki látta/nézi a 24 sorozatokat, az tudja, kiről van szó). A párbeszédek nagyon jól kidolgozottak, a megfelelő mennyiségű humorral fűszerezve. Érdekes, hogy mindenki angolul beszél, a francia biztonsági őr, a jeruzsálemi rendőr és a szír zsoldosok éppúgy, mint az indonéz terroristák, még egymás között is.
A Splinter Cell második részének igazi újítása a multiplayer mód. Sok más játéktól eltérően itt nem egy gyorsan összedobott játékmódról van szó, ahol pár pályán a játék karakterei mindenféle fegyverekkel irtják egymást. Maximálisan szem előtt tartották a játék stílusát, és valami fantasztikusat alkottak. Az egyjátékos mód teljesítése abszolút nem garantálja a sikeres multiplayer szereplést, ez a mód ugyanis egy önálló játék, több ponton még az irányítás is eltérő. Valamilyen okból még a billentyűzetkiosztást is megkavarták, így az egyjátékos módnál megszokott mozdulatok egy része is más billentyűkhöz lettek rendelve. Ezt nem árt korrigálni. Két csapat küld egymással, a kémek és a zsoldosok. Az előbbiek a lopakodásra specializálódtak, az eszközeik többsége a sötétben való mozgásra és a különböző érzékelők kijátszására való. Csendesek, gyorsak, ügyesek, de majdnem fegyvertelenek. Elektromos sokkolókkal maximum közepes távolságig támadhatnak, vagy marad a közelharc, ahol viszont inkább ők vannak előnyben. A zsoldosok a védelemre, a kémek leleplezésére specializálódtak. A belső nézet miatt kicsit korlátozott a látószögük, de az egész pályán elhelyezett szenzorok, aknák, kamerák és mozgásérzékelők valamennyire kompenzálják ezt. Jól fel vannak fegyverezve, de nincs éjjellátójuk, csak lámpát használnak. Két speciális látásmódjuk van, a mozgásérzékelős a legkisebb idegen mozgást is kiszúrja, míg az elektromágneses minden elektromos berendezést, így a kémek eszközeit is jelzi. A rendszerben vannak még kisebb problémát, amit remélhetőleg idővel orvosolni fognak.
Egyjátékos módban a Splinter Cell második része nem tartogat komoly meglepetéseket. Ez egyáltalán nem negatívum, hiszen az új történet és a nem komoly, de szép számú grafikát és játékmenetet érintő finomítás miatt mindenkinek érdemes kipróbálnia, főleg akinek tetszett az első rész. Az igazi érték mégis az új multiplayer mód, amit tényleg kár lenne kihagyni.
