Szegedi Ifjúsági Napok 2008

Ha a The Kooks első albumán Luke Pritcard azt dalolta, hogy "I want to go to the seaside", akkor mindezt az esetleges külföldi vendégek kedvéért a SZIN szervezői teljes nyugodalommal átkölthetnék "I want to go to the Tiszaside"-ra. A lóláb persze picit kilóg, de ettől még tény, hogy a magyarországi fesztiválélet záróakkordja idén is egész pályás letámadást indított augusztus 27-től 31-ig. Mindez egy elviekben három napos rendezvény esetében néminemű számolásbéli problémákhoz vezet, hiszen az egyszeri fesztiválozó számára sehogyan sem akar kijönni három napra kivetítve az, hogy a rendezvény 31-én hajnalig tart. A megoldást ezúttal is a misztikus, de minimum mágikus nulladik napban kell keresni. A nulladik nap ugyanis jön, lát, és sunyi módon plusz 24 teljes értékű órát kínál az elviekben mindössze három napos rendezvényhez; azt pedig senki ne firtassa, hogy miért nem lehet akkor ezt nevezni első napnak. Csak. És azért, mert. A kisiskolásoknak pedig bizonyára jelentős plusz PR pontokat jelent otthon, ha nem egy négy-, hanem csupán egy háromnapos fesztiválra kérnek költőpénzt – amiből persze úgyis folyékony kenyér lesz. Jobb esetben.

Az újjászületése óta immáron hatodik alkalommal megrendezett SZIN egyik legnagyobb vonzereje remek lokációjában rejlik. Nem elég, hogy a fesztivál pofátlan módon Szeged kellős közepén zajlik, ráadásképpen a SZIN-nek a Szegedi Partfürdő ad otthont, amely olyan kulturális vívmányokkal van felvértezve, mint például kis medence, nagy medence, termálmedence. Mindennek előnyeit aligha kell ecsetelni, hiszen a megfáradt fesztiválozóknak felfrissülés gyanánt nem túlzottan sok helyen nyílik lehetősége arra, hogy ússzanak egyet délután, vagy némi sörfélével felvértezve a termálmedencéből filmet nézzenek hajnali négykor. Avagy átugorjanak a belvárosba, ha éppen ahhoz van kedvük, hogy megnézzék a Szegedi Dómot, és a tetejéről tojogató galambokat.

A nulladik napon sikerült konstatálni, hogy minden a helyén van; az infrastruktúra a megszokott Toi-Toik, válogatott alkoholizáló helyek, akadálypályák, civil helyszínek és színpadok mellett immáron egy tűzpiros Chevrolet Firebird cabrióval is kibővült. Hiába no, nem mindenki járhat kerékpárral egy fesztiválra. Túl pórias lenne.

Zeneileg az elviekben csupán felvezető, gyakorlatban azonban voltaképpen teljes értékű nulladik nap felhozatalából sikerült belenézni a Pepsi Színpadon fellépő Heaven Street Sevenre, amely hozta a tőle elvárhatót, még ha némi hangosításbeli problematikával is. Hozzájuk hasonlóan a magyarországi fesztiválok megkerülhetetlen, mondhatni bebetonozott eleme, a Tankcsapda is hozta, amit hozni kell. Sőt, annál egy fokkal többet is, hiszen a Szigeten már megismert pirotechnika ha némileg tömörített verzióban is, de csak épületesebb színpadi képet varázsolt a csapatnak, pontosabban a csapat elé. Mivel a Sziget miatt másfél hét alatt kétszer láttam a Tankcsapdát, és mindkétszer fesztiválkörnyezetben, így a különbségeknek is fel kellett volna tűnniük - de nem tűntek fel különösebben. Természetesen lehet elemezgetni a hangosítást, a SZIN-en kissé bágyadtabb közönségi reakciókat és a hasonló nüanszokat, de fölösleges. Különbség nemigen volt. Sajnos azonban ez azt is jelenti, hogy a tracklist terén sem véltem felfedezni eget rengető nagy változásokat, ami viszont határozottan álmosítónak hatott – bár persze ezzel szinkronban mindenki megkapta a megszokott pici-puha slágeradagját. Ez is valami.

A hivatalos első napon kezdetnek az Aljas Kúszóbab minimálpunkjába futottam bele, amely az efféle zenekarok elengedhetetlen kellékeivel van felvértezve: tempós ritmusszekció és hamiskás ének. Legalább újból láttam ilyet is. Kipipálva. A fesztivál-körbejárós minimaraton következő állomásaként a szegedi illetőségű Nyuszi! zenekar koncertjébe sikerült belepislantani, akikről fontos tudni, hogy ők szerezték az idei SZIN hivatalos dalát. Amiről pedig azt kell tudni, hogy egy tömény borzalom. Ezzel szemben a teltházasnak aligha nevezhető koncertből látott mintegy húsz percben tetszett, amit hallottam, sajnáltam is, hogy elszólított a kötelesség, hogy belehallgassak a Török Ádám és a Minibe. Az idén negyven éves legendás honi progresszív rock-blues zenekar a Fészek Klub medencébe (ez nem holmi elvont metafora akar lenni itten: a helyszín tényleg egy medence) hozott remek hangulatot, igaz, ezzel egálban álló nézőt már sajnos nem; azonban ez sokkal inkább a fesztiválozók milyenségét mutatja, mintsem a zenekarét. Török Ádámékkal ellentétben a Deák Bill Blues Band már lényegesen több fesztiválozót vonzott a továbbra is kitartóan lecsapolt medencének tűnő lecsapolt medencébe, ahol igen jó hangulatú koncertet adtak. Ugyan Deák Billünk koncert közbeni kommunikációja igen gyorsan a "végzetesen dögunalmas" virtuális spájzába került, maga a koncert nagyjából végig élvezhető maradt. És egyébként is, legendákat nem szekálunk. Maximum egy picit.

A Kiscsillag koncertje során ismét egy felszabadultabb, már-már örömzenélésre hajlamos Lovasi Andrással jutott el hozzánk Orfű és a Fishing. Ugyan az akusztikát némiképpen tönkrevágta, hogy a nézők mintegy harmada a JATE Klub sátrán kívül volt kénytelen álldogálni: ilyen iciri-piciri sátorba ilyetén zenekart nem illik bepakolni, lévén a közönség jó része kinn fog rekedni. Mint ahogy esetünkben kinn is rekedt.

Roy és Ádám koncertjére a Borsodi Malátabár nevezetű, mint az nevében bennfoglaltatik, igen erősen célorientált helyszínen került sor, meglepően csekély nézőszám, ámde meglepően sok sör közepette. Az est fénypontjának szánt Morcheebára már lényegesen többen voltak kíváncsiak, így az immáron Daisy Martey-t mint énekesnőt felvonultató együttes tisztes tömegeket altatott el. Sajnos Martey hangja csupán igen távolról közelíti meg Skye Edwardsét, ami szinkronban a pörgősnek aligha nevezhető Morcheeba számokkal erőteljesen álmosítóan hatott: igaz, ez önmagában nem feltétlenül jelent rossz koncertet, mintsem másmilyent. Bizonyára volt, akinek ez is bejött.

A második napon hogy, hogy nem a Blues B.R.others Show-ba sikerült belenézni először, amely zenekarban a fiúk és lányok nevükhöz hűen Blues Brotherses hacukákban játszanak jófajta zenéket, és nem csupán bluest. Illetve főleg azt nem. Hangulatos, változatos, táncolható dalokra kell itt gondolni, amelyek között a számos feldolgozás mellett mintha egy-két saját szerzemény is felcsendült volna. Kellemes sörözési aláfestőzene, annyi szent. Ezek után lépett fel a Nagyszínpadon a Within Temptation, amely szolid holland metálféleséget játszik, ami rossznak semmi esetre sem nevezhető; igaz, különösebben figyelemfelkeltőnek sem. A zenekar korrekt iparosmunkával egészen tűrhető koncertet nyomott, különösebb mélypontok nélkül. Mindez azonban nem mondható el a PASO-ról, azaz a Pannonia Allstars Ska Orchestáról, kiknél a koncert szokás szerint szinte kizárólag kiemelkedő pontokat tartalmazott, átlagosat egy szálat se. A koncert gerincét a zenekar tavaly megjelent második nagylemeze, a "The Return of the Pannonians" anyaga adta, megtámogatva az első, "Budapest Ska Mood" albummal, amelynek egyetlen hibája, hogy nem lehet nyugodtan állva hallgatni, lévén táncolás nélkül egyszerűen nem bírja ki az ember. A helyzet némiképpen a Gogol Bordellora hajaz: nyugis, "fotölben ülve" jellegű zenehallgatásra tökéletesen alkalmatlan a PASO, hiszen erre bizony fel kell állni, és így vagy úgy, de táncolni kell. Mindezt a közönség is maximálisan átérezte, hiszen ugrált, táncikált, és ennek következtében lihegett is rendesen. Ha nem is csillagos, de mindenképpen ötös koncert volt.

A harmadik, záróakkordként funkcionáló napon a megfelelő időzítés, és precíz érkezés folyományaként kezdésnek sikerült elkapni a Belmondó koncert végét, amelyen könnyekkel küszködve vehettem tudomásul, hogy a "Rocksztár" című dalról bizony kegyetlenül lemaradtam. Sebaj, kárpótolt ezért a Vad Fruttik "Sárga zsiguli" című hőseposza, amely minden szövegi dilettantizmusa ellenére is fülbemászó zenei alapokon nyugszik, és mint ilyet, az ember még ha akarja sem tudja kitörölni pici buksijából. Ugyan a zenekar további számai már kevésbé nyűgöztek le, sőt, az egyik dal esetében határozottan az Emil.RuleZ!-féle "Winkler és Eldée a hajóra mennek" ugrott be, az abszolút teltházat produkáló közönséget ez láthatóan nem zavarta.

Innen viszont egyenes út vezetett volna a Kispál és a Borz fesztiválokon kötelezően megnézendő mindenkori koncertjére, ha a szó legszorosabb értelmében félúton nem ragadott volna el a Pucks'n'fairies ír folkzenekar remekbeszabott koncertje. Az "ír" jelzőt ezúttal a zenére, mintsem a zenekar illetőségére kell érteni, bár a "kelta folkzene" alighanem sokkal jobban kifejezné a zenekar repertoárját. Zenei fesztiválokon kétségkívül szokatlan, ámde annál felemelőbb volt ismert, és kevésbé ismert kelta muzsikákat hallgatni, amelyre a Borsodi Malátabár tökéletesen alkalmas helyszínnek bizonyult, hiszen le lehetett ülni, és úgy élvezni a koncertet, amelynek kisebb hangzásbeli hiányosságait bőségesen feledtette a zenekar lelkesedése. Így habár kissé furcsa, de megkapó és rendkívül hangulatos volt a Pucks'n'fairies előadása, olyannyira, hogy a Kispál koncertnek csupán az utolsó harmadára értem oda. A Kispál és a Borz prezentációja nem hozott semmi különöset: a megszokott régi slágerek a megszokott előadásban, egy már évek óta félig széthullóban lévő zenekarral. Meglepetések nélkül zajlott a koncert, de ez a hangzásra és az előadásmódra is igaz, ergo csalódást nemigen okozhatott.

Az est, és egyben a SZIN egyik fénypontjának a szervezők a Mattafix koncertjét szánták, akiktől a "Big City Life"-ot Európa lakosságának jelentékeny része ismeri; azonban többet nem. Esetleg még a már nevéből adódóan is politikus Living Darfurt, azonban Magyarországon ezt sem játszották ronggyá a kereskedelmi rádiók és tévék. Ebből adódóan a közönség interaktivitása hagyott némi kívánnivalót maga után, hiszen az elsöprő többség eddig soha nem hallott számokra ingathatta a fejét, mérsékelt lelkesedéssel. Ennek ellenére tisztes tömeg gyűlt össze a Mattafix koncertjén, amelyet rossznak semmi esetre sem nevezhetnénk: tisztességesen levezényelt előadás volt ez, nyúlfarknyi ráadással. Fesztiválzárónak mindenesetre teljes mértékben megfelelt a Mattafix, alapvetően jó hangulatú, teltházas koncertet tartott a csapat.

Ezek után a fesztivál fogta magát, és véget ért. Természetesen az egyes helyszíneken hajnalig folyt a sör, a zene, és persze a bulizás, azonban a SZIN fő csapása elszenderedett egészen jövő nyárig. A magyarországi fesztiválszezont immáron szinte tradicionálisan lezáró SZIN hozta azt, amit elvárhatunk tőle: zenét, sört és medencéket minden mennyiségben. Több aligha kellhet bárkinek is, a folytatást pedig meglátjuk jövőre.