A Guitar Hero II-t kipróbálva ismerkedtem meg 2007-ben az utóbbi évek során kirobbanóan nagy sikert aratott zenei játékokkal. A gitárkontroller hamar a rabjává tett, és hosszú órákat töltöttem a PS2 előtt, jobb és jobb eredményekre hajtva a Rage Against the Machine "Killing in the Name" számában (no meg persze a tracklist számos más dalában). Aztán egy Games Convention alkalmával volt szerencsém kipróbálni a Harmonix újabb fejlesztését, a gitár mellé dobot és mikrofont is felvonultató Rock Bandet, mely már előrevetítette a jövőt: nekem egy ilyen dob kell! Sajnos ezen játék hazai forgalmazása végül elmaradt, de nagy nehezen sikerült megvásárolni egy teljes készletet, melyet azóta is az elmúlt esztendő legjobb beruházásának tekintek: akár egyedül, akár barátokkal játszunk, irtó nagy élményt nyújt újra meg újra.
Az Activision a Harmonix "elvesztése" után nem hagyta veszendőbe menni a Guitar Hero márkanevet, és a harmadik rész fejlesztését a korábban a Tony Hawk játékok kapcsán megismert Neversoft csapatra bízta. A továbbra is a gitárra koncentráló, Legends of Rock alcímű epizód után aztán ők is meglátták a lehetőséget a teljes zenekarra történő bővítésben, így a GH széria negyedik felvonásában már ők is két gitárral, dobbal és mikrofonnal terveztek – természetesen megpróbálva mindenben túlszárnyalni konkurensüket. A Guitar Hero World Tour (a továbbiakban GHWT) pedig tavaly év végére a nemzetközi megjelenés mellett – ha eleinte korlátozott mennyiségben is, de – hazánkba is megérkezett, így végre bárki hozzájuthat a teljes hangszercsomagot tartalmazó játékhoz.
Mint említettem, a Rock Band (RB) leginkább a dob miatt érdekelt, így szinte a nyálam csorgott, amikor megláttam a GHWT plasztik hangszerét. És nem amiatt, mert az már vezeték nélküli, ahogy az RB2 második generációs dobja is. Az ok ennél kézenfekvőbb: az új felszerelés egy lépéssel közelebb áll a valós dobfelszerelés elrendezéséhez. Ugyanis míg az RB-ben négy egymás mellé helyezett dobfelület és egy lábpedál található, a GHWT három kerek dobfelület és egy lábpedál mellett két megemelt cintányért is tartalmaz. Ez amellett, hogy ugye kicsit nehezít is a játékon, hiszen eggyel több színű korong jön a képernyőn, sokkal realisztikusabbá is teszi a játékélményt. Jó, egy valós dobfelszereléshez képest persze még mindig mások a méretek és távolságok, de egy játék céljára kifejlesztett pár tízezer forintos valamit ne akarjunk egy százezres nagyságrendnél kezdődő hangszerrel összehasonlítani. Az elrendezés mellett újdonság még, hogy a dobok és cintányérok azt is érzékelik, hogy milyen erősen ütjük meg azokat, és bizonyos – pajzzsal jelölt – hangokért több pontot kapunk, ha azok játszásakor erőset csapunk rájuk. Érdekes lett a Star Power aktiválása: a két cintányérra kell egyidejűleg ráütnünk. Ez pedig akkor lehet nehéz, ha a folyamatosan jövő színes korongok közepette szeretnénk mindezt megvalósítani. Nem lehetetlen, de megszokást igényel, hogy ezzel ne zökkenjünk ki a ritmusból.
A fejlesztésekből a gitár se maradt ki. Amellett, hogy a GH3 óta kicsit növeltek a méretén, a nyakának alsó részére egy touchpad került, melyet a számok bizonyos részein használhatunk. Egyrészt megérintve a megfelelő területet ugyanúgy szólózhatunk, ahogy az RB gitárjának alsó gombjai esetében, pengetés nélkül. Azonban a touchpad ennél többre is lehetőséget ad: ahogy egy valódi gitár húrjain is tehetjük, úgy húzhatjuk fel és alá ujjainkat a halvány vonallal összekötött "hangjegyeket" meglátva. Amellett, hogy a Star Powert itt is a gitár nyakának felrántásával aktiválhatjuk, egy külön gombot is helyeztek a gitárra, oda, ahol egy normál hangszeren a húrok végét rögzíthetik, így ha valaki kényelmesebbnek találja ezt a megoldást, elég csak a gombot megnyomnia. Végül kapunk a csomagban egy mikrofont, mely vezetékes, és igazából ezen kívül mást nem is nagyon lehet elmondani róla. Ahogy minden hasonló játéknál, itt is gyakorlatilag karaoke funkciót tölt be a mikrofon, de egyértelmű, hogy ezzel lesz igazán teljes az együttes.
A játékot karakterünk testreszabásával kezdhetjük, és a fejlesztők valószínűleg erre is számítanak, hogy mindenki ezzel kezdi, annyira sokrétű karakterszerkesztő modult építettek játékukba. Gyakorlatilag egy Oblivionhöz vagy más hasonló mai RPG-hez hasonlíthatjuk a lehetőségeket, kb. csak azt nem választhatjuk ki, hogy ork, elf vagy ember legyen a szereplő. :-) Ha pedig elégedettek vagyunk a test- és arcfelépítésével, összeválogathatjuk ruházatát, majd természetesen hangszerét is átdesignolhatjuk, egészen a pengetőig és dobütőig. A játékban gyűjtött pénzből pedig később további ruházati elemeket is vehetünk, ha ehhez lenne kedvünk.
Ha mindezzel megvagyunk, jöhet végre maga a játék. A karrier módban különböző helyszíneken kell fellépnünk, mindenütt 3-6 körüli számot eljátszva. A kezdeti néhány lehetőség aztán folyamatosan bővül, egy-két fellépésért még fizetnünk is kell (ami valljuk be, furcsa megoldás, hiszen miért is kéne egy fellépőnek fizetnie?). A nehézségi fokozat folyamatosan emelkedik, és előbb-utóbb unlockolhatjuk a záró koncertet is. Ez a pillanat ráadásul meglepő módon nem akkor következik be, amikor már az összes lehetőség elfogyott, hanem előbb. Így adódhat az a furcsa eredmény, hogy a vége feliratot a stáblistával úgy is elérhetjük, hogy még a számok negyedével-ötödével nem is játszottunk. Az első fellépések 2-3 száma után jön egy-egy ráadás, melyhez legtöbb esetben egy ismert zenész is csatlakozik. A Smashing Pumpkins Today-énél például Billy Corgan virtuális mása lép a színpadra, de bekerült a játékba Sting, Jimi Hendrix és Ozzy Osbourne is. A karrier mód érdekes megoldása, hogy a nehézségi szintet bármikor megváltoztathatjuk menet közben. Ezzel azonban úgy érzem, a kihívás része vész el a játéknak. Mert míg például az RB-ben külön kellett minden nehézségi fokozaton nekivágni a teljes turnénak, úgy a GHWT-ben elég egyszer is végigvinni, és akár számonként változtathatunk a nehézségen. A Quickplay módban a már unlockolt számok közül válogathatunk, és remek újításként ezúttal akár hat dalból álló setlistet is összerakhatunk, így nem kell mindegyik után visszamenni a listához és elölről kezdeni a beállításokat.
A játékban megszólaló 86 szám egytől egyig eredeti felvétel, mostanra tehát végre teljesen elfelejthetjük a különböző feldolgozásokat és az "as made famous by" feliratokat. A tracklista elég vegyes, és bár személy szerint nekem a Rock Band válogatása tetszett jobban, de tele van szerencsére a GHWT is zseniális számokkal, régi klasszikusoktól korunk együtteseiig. A teljes lista a Wikipedia oldalán megtekinthető, néhány nevet emelnék csak ki: Nirvana, Sting, Foo Fighters, Eagles, R.E.M., Oasis, Metallica, Billy Idol, Blondie, Sex Pistols. Emellett pedig az RB-hez hasonlóan a GHWT is rendelkezik online megvásárolható dalok folyamatosan bővülő kínálatával – például megvehetjük hozzá a Metallica teljes Death Magnetic albumát. A játékban eddig számomra ismeretlen dalok közül amúgy nagy kedvencem lett a The Mars Volta: L'Via L'Viaquez száma, annyira egyedi dobrész volt benne.
A GHWT legjobban várt része természetesen a többszemélyes játék. Mert nincs jobb annál, mint amikor négy rockrajongó összejön és közösen próbálnak a számok végére érni. Kihívás tekintetében itt is meg kellett állapítanunk, hogy alulmarad a játék az RB-hez képest: nagyon ritkán fordult elő, hogy újra kellett kezdeni egy-egy számot. Egyúttal hiányoltuk a "megmentési" lehetőséget. A Rock Bandben ugyanis ha valaki teljesen béna volt, nem rántotta azonnal magával az egész bandát, hanem megfelelő Star Power birtokában mások megmenthették. Itt azonban ilyen nincs, ha bukunk, akkor bukunk – ráadásul mivel a kijelző eléggé kieső helyen van, gyakorlatilag váratlanul szakadhat meg a szám. Érdekes lett a Star Power megoldása is: mindenki egy közös helyre gyűjti ezt, és ha elértük a felhasználási minimumot, bárki felhasználhatja – ha elegendő szinten van, akkor akár többen is egyszerre. Tehát alapvetően így akár "lenyúlhatja" a mások pontos játékával elért bónuszt... A többszemélyes játék amúgy alapvetően ugyanarra a játékmenetre épül, mint a karrier mód, azaz fellépésről fellépésre játszhatunk számokat. A Rock Band talán ezen a téren is jobb volt: ott a világ különböző pontjaira utazhattunk és mindenütt több fellépés közül válogathattunk. Mindezen kisebb negatív észrevételek ellenére nagyon szórakoztató a GHWT multiplayer része is, melynek csúcsa a Battle of the Bands: két négytagú együttes küzdhet meg egymással az interneten keresztül.
Amellett, hogy a játék természetesen kezeli a korábbi rész gitárját, PS3-on a Rock Band hangszereinek felismerésével se volt probléma. Olyannyira, hogy az RB dob használatakor automatikusan eggyel kevesebb szín jött a dob "kottáján". De mindenképpen érdemes áttérni a GHWT dobjára: egyrészt valamivel csendesebb, mint a Rock Bandhez kapott (legalábbis az első szériáshoz hasonlítva), másrészt a dobok pereme is gumis felületű, így véletlenül arra csapva se a ronda műanyag hangot halljuk. Végül a megemelt cintányérok sokkal élvezetesebb játékot nyújtanak. Talán a lábpedál kritizálható, mely nem rögzíthető sehova, így fennáll a veszélye, hogy játék közben elcsúszik. A fórumok szerint pedig ezzel is előfordulhat, hogy eltörik a játék közben. (Nálam az Expert fokozaton 97%-osra játszott Enter Sandman lehetett a fő oka, hogy megrepedt a Rock Bandes lábpedálom.) A gitáron a normál gombok és a touchpad között nem biztos, hogy mindig váltogatni fogunk, az RB-ben is inkább macera volt a nyak alján lévő szóló gombokra váltás, de mindenesetre érdekes megoldás az érintőfelület.
A GHWT egy ponton jóval több, mint a konkurens Rock Band, ez pedig a zeneszerkesztési és -megosztási rész. Igazából ez nem is egy, hanem mindjárt több program egyben, hiszen miután rögzítettük a zenét (szóló-, ritmus- és basszusgitár, valamint dobsávot felvéve), keverőpulton adhatunk rá effekteket, majd a GH Tunes segítségével megoszthatjuk szerzeményünket a netezőkkel. Vagy persze mi is meghallgatjuk a többiek munkáit. (Ez a funkció PS3 és X360 verziónál érhető el.) Mondjuk annyira összetettnek nem nevezhető a Music Studio, gitáron például gyakorlatilag egy oktávnyi hangot szólaltathatunk meg, de mindegyik hangszernél rengeteg beállítási lehetőségünk van, és akár részleteiben is felvehetjük a játékot. A fanatikusok pedig úgy tűnik, hihetetlen dolgokat képes elérni így is: találkoztam például egy, az eredetire igen jelentősen hasonlító Children of Bodom feldolgozással.
A Guitar Hero World Tour gyakorlatilag minden mai konzolra kapható: PS3, PS2, Wii és Xbox 360 verziót lehet beszerezni belőle. Akit csak a gitár érdekli, és már rendelkezik egy korábbi GH játékkal, annak elég lehet a szoftver is, feltéve, hogy nem hozza lázba a touchpad, de az alap bundle egy gitárt is tartalmaz. Aki pedig barátaival közösen kíván együttesest játszani, az kb. 55 ezer forintért kerülhet a komplett csomag birtokába, melyben egy gitárt, egy dobfelszerelést és egy mikrofont kap. És természetesen itt még nincs vége a Guitar Hero sorozatnak, idén is számos új játékkal bővül a széria, elsőként a tavasszal érkező Guitar Hero Metallicával, de egészen új irány is várható a DJ Hero képében.
