Nah, nem is volt az olyan nehéz, mint gondoltam, csak egy iciri-piciri ész kellett hozzá :D Tényleg nem sok.
Összességében nem volt rossz. A közelharc része valami zseniális. Nem is bonyolították túl, de ha taktikusan játszott az ember, akkor nem is ment át esztelen csapkodásba. A világot magát, amiben játszódik, úgy tudnám jellemezni, hogy "jópofa", érdekes, de azért nem dobtam tőle hátast... A folyamatos ökölvívás már fárasztó és unalmas volt a végére, viszont amik kifejezettem jók voltak, azok a boss-harcok (kedvencem a fejvadász, aki ejtőernyős mókusokat dobál, amiknek lőporos hordó van a hátukra erősítve :D).
Minden tiszteletem a készítőké, mert tényleg valami újdonsággal rukkoltak elő, és látszik az igyekezet. Várom a második részt.
7/10
Csodák márpedig vannak. Amikor már lassan évtizedek óta nyavalyog mind a szaksajtó, mind pedig kisebb mértékben a játékosok azért, mert a játékok elsöprő többségében szemernyi innováció sem lelhető fel, néha csak betoppan egy-egy újító szellemiségű program... ami az esetek többségében csúnyán elhasal a pénztáraknál. Minden kockázat ellenére, a felemelkedés vagy bukás opciók szorításában azért évről évre akad egy-két, jellemzően kisebb fejlesztőcsapat, amely előrukkol valami ötletessel, forradalmival, és néha túlzottan is emészthetetlennel. Mint tudjuk, bátraké a szerencse.
Merőben technikai szempontból nézve a Zeno Clash alapvetően FPS akar lenni, amely egy ritka bizarr punk fantasy világban játszódik, ahol átlag félpercenként kell puszta kézzel agyonvernünk egy arra járó delikvenst. Ezen két elemre, a punk fantasy univerzumra, és a puszta kezes harcra nem szabad sajnálnunk a karaktert, hiszen a szó legszorosabb értelmében ezek tűnnek fel elsőre annak, aki a játékhoz közelít. Konszolidált PC-s játékiparunkban a Zeno Clash hátterét adó Zenozoik világa maga a megtestesült döbbenet és iszonyat, hiszen a fejlesztő ACE Team chilei szakijai olyan látványt prezentálnak, amelyre már igen régen nem volt példa PC-n. A szürreális, kicsavart világ látványától egyes helyszíneken akaratlanul is a Planescape: Torment átvezető videói jutottak eszembe.
A bizarr karakterek és a színkavalkád bizonyára sokakat elriaszt a játéktól, hiszen tény ami tény, meg kell szokni a látványvilágot. Vannak, akik máris imádják, míg mások heveny kiütéseket kapnak tőle: viszont mindent egybevetve el kell ismerni, hogy ennyire egyedi, ötletes világot régen láthattunk játékban. A rengeteg azonos sémára építkező FPS és RPG után felüdülés a Zeno Clash, melyben a végigjátszás során őszinte lelkesedéssel vártam, hogy vajh’ mi lesz a következő, kellően agyament helyszín. Mindennek hátterét a frissnek és fiatalosnak aligha mondható, idén ötéves Source motor biztosítja, amelytől bődületesen látványos grafikai megvalósítást aligha várhatunk. S nem is kapunk: a karakterek a motor adottságainak megfelelően egészen pofásak, de a tereptárgyak, épületek textúrázottságáról már aligha mondhatjuk el, hogy a lehető legrészletesebb, ami létezik széles e földtekén. Mindennek ellenére a grafika rondának semmi esetre sem mondható, a dizájn elsőrangú, a gépigény pedig minimum Teréz anya jótéteményeit idézi. A grafikához igazodva az audiorész is igen kellemes. A szinkronhangok jók, s néhol egészen egyediek, a zene pedig, bár erősen repetitív, kétségkívül különleges atmoszférát teremt.
A Zeno Clash második nagy dobása (már amennyiben a játékos egyáltalán kiheveri az első csapást, azaz a grafikát) a harcrendszer. Minden FPS alapvetése, hogy adott célszerszámokkal adott idő alatt hány NPC-t lehet halomra lőni. Esetleg felrobbantani. Legvégső esetben felnyársalni. A Zeno Clash azonban hangsúlyosan nem a különféle lőfegyverek használatára fókuszál, hanem a pusztakezes harcra. Ezen a téren több újdonságot zsúfoltak a játékba, mint amennyi fellelhető az elmúlt tíz év FPS termésében, hiszen szemtől szemben az ellenféllel rengeteg lehetőségünk van arra, hogy péppé zúzzuk unszimpatikus arcszerkezetét. Aki ügyes, és magáévá teszi a klasszikussá vált mondást, nem csupán úgy szállhat, mint a pillangó, hanem lényegesen keményebben is szúrhat, mint egy méhecske. Mindezek mellett természetesen hagyományos – bár a játékhoz igazodóan meghökkentő dizájnú – fegyverekkel is harcolhatunk, szám szerint néggyel: van nekünk duál pisztolyunk, számszeríjunk, mesterlövész puskánk s végül gránátvetőnk is, illetve mindemellett kardal, harci kalapáccsal és egyetlen pályán egy "fáklyával" is találkozhatunk. Egyszerre csupán egyetlen fegyver lehet nálunk, igaz, jelen esetben a ZS kategóriás karatefilmekben emlegetettek szerint a leghalálosabb fegyverünk az öklünk, és igen sokszor nem is választhatjuk meg, hogy melyik.
A történet szerint főhősünk, Ghat erősen elítélendő módon legyilkolja apját, anyját, a bájosnak aligha nevezhető hermafrodita struccot, és ezért szép számban jelentkező, a lehető legkülönfélébb fajokból kikerülő testvérei módfelett szeretnék karóra tűzni a fejét. Ezért elmenekül Halstedomból, a hatalmas és meglehetősen kaotikus városból, Deadrával, az első ránézésre garantáltan Jackson 5 rajongó hölgyeménnyel együtt. Közös vándorlásuk során céljuk kezdetben egy könnyed kis kiruccanás a világvégére, ami utána módosul nagy családegyesítő tervvé, melynek részeként apránként sikerül kiirtaniuk Ghat családját. A karakterek érdekesek, s bár a történet ugyan nem kínál se világmegmentést, se sárkányokat és az Apokalipszis lovasait sem, továbbá a zárásban több a misztikum, mint az X-aktákban, mindez nem hat különösebben zavarónak, hiszen a játék világa magával ragadó.
Játékmenet szempontjából, bár a megvalósítás és a kreált világ ordít azért, hogy RPG elemek kerüljenek a játékba, a Zeno Clash meglehetősen egyszerű utat jár be, akárcsak maga a játékos. Útvonalunk az esetek túlnyomó többségében leírható úgy, hogy egyenes vonalú, mérsékelten egyenletes mozgást végzünk a totálisan lineáris pályákon, amit megszakít az, hogy arénaszerűen összefutunk pár csupa szív, szimpatikus emberkével, akik rejtélyes oknál fogva rendkívüli módon ki akarnak minket nyírni. Bár az FPS-ek általában nem non-lineáris karaktervezetésükről híresek, a Zeno Clash nagyjából annyi szabadságot ad a játékosnak, mint egy Pac Man klón. Azonban mégsem ez a legnagyobb probléma a Zeno Clash-el, hanem az, hogy irgalmatlanul rövid. Összességében mintegy hat óra alatt végigjátszható – és ebben már az esetleges elhalálozások generálta újratöltések is benne foglaltatnak.
A játékot Magyarországon forgalomba hozó CD Projekt szokásához híven jelent cikkünk alanyát is magyar feliratokkal látta el, amelyek profi fordításról tanúskodnak. Ráadásul a játék dobozára került árcédula is igen barátságosnak nevezhető.
A Zeno Clash nagyjából úgy írható le a legrövidebben, miszerint ez Tim Burton lelkivilága némileg színesebb tálalásban, de nem kevésbé groteszk tartalommal. Mindez sokakat elriaszt, sokakat vonz, az azonban az eddigi eladások alapján biztosnak látszik, hogy az ACE Team valamilyen mértékben megtalálta a számításait, hiszen már bejelentették a második részt, amely a hírek szerint ki fogja küszöböli az első rész hibáit, azaz hosszabb lesz, kevésbé lineáris, és korrekt mennyiségű RPG elemet is bele fognak építeni. Addig is itt van mindenkinek az első felvonás – immáron magyarítva –, egy igencsak egyedi FPS, melyet vétek lenne kihagyni. Nagyon ritka az ennyire bátor játék – de reméljük, lesz még több is.
