Az amerikai óriáskiadóvá nőtt Valve valahogy mindig ziccerbe kerül, és aztán be is talál új játékaival, hisz láthatóan – a többiekkel ellentétben – kimondottan szeretnek a játékmenettel kísérletezni, és az új, kreatív ötletektől sem fosztják meg fejlesztőiket. Elég csak a Portalra, vagy épp a 2008-ban megjelent Left 4 Deadre gondolni. Pedig ez utóbbi látszólag csak egy egyszerű akciójáték, mégis akkorát robbant, hogy az őt követő években szabályos zombi imádat vette magát úrrá mindenütt – és ez nemcsak a játékoknál, hanem a filmeknél is megmutatkozott.
Az első rész pedig annak ellenére lett sikeres, hogy azt a bizonyos képzeletbeli poharat finoman szólva sem töltötték tele, hiszen gyakorlatilag két nap alatt be lehetett járni a Left 4 Dead összes pályáját és misszióját. Ezért is keltett felhördülést, amikor a Valve bejelentette a második rész készültét, melytől sok feldúlt rajongó érezte azt, hogy az első rész borsos áráért túl keveset kapott, és igazán rászolgáltak volna több extrára a folytatás előtt. A második dühhullám aztán a gameplay videók után tört fel, mivel ezeken a videókon úgy tűnt, mintha a csapat csak néhány skint cserélt volna le, sokan gondolták úgy, hogy a kiadó egyszerűen újracímkézett egy lejárt szavatosságú játékot. De tévedtek/tévedtünk, mert a második rész ennél jóval többet ad. Gyakorlatilag a grafikai motort leszámítva mindenütt beújítottak a fejlesztők, így véletlenül sem DLC utánérzés a folytatásban a zombik elől futni.
Négy új karakterrel kezdhetünk neki szent küldetéseinknek: Coach, Rochelle, Ellis, illetve Nick az intro tanúsága szerint sikeresen lekésték a menedéket jelentő helikopterüket, mely után kénytelenek gyalogosan nekiindulni az USA déli partvidékének. Ennek során öt kampányt kell teljesítenünk azért, hogy hőseink elégedetten dőlhessenek be a Dallas elé, valami biztonságos ház biztonságos kanapéján. A kampányok néhol picit az előző részre hasonlítanak, de azért új élmények is fognak minket érni. Például egyből az elején, mert a fejlesztők maguk is belátták, hogy az első rész túl kevés féle és fajta fertőzöttet invitált a puskáink el, s ezt a szomorú állapotot enyhítendő, ezúttal jóval több üveges szemű próbálja megrágni a fejünk. Ez pedig már a „közönséges” zombik kapcsán is megnyilvánul. Egyrészt a ruháikban, másrészt a képességeiben. Így aztán mind az öt kampány során kapunk a hely jellegéhez illő speciális, de nem a nagyokhoz méltó falánkokat, akik ugyan nem túl erősek, de azért néhol megkeseríthetik a túlélők menekülését. Az első kampányban a CEDA-s srácok villognak, akiket – tűzálló ruhájuknak hála – nem nagyon perzsel meg szerelmünk vagy Molotovunk. A második, cirkuszos pályacsomagban pedig mi más, mint a bohócok ámokfutása jelenthet vidám vagy épp ijesztő pillanatokat, akik ráadásul halálukban is közönségcsalogató hatással bírnak... a holtakra nézvést. Később aztán a megfelelő kampányokban találkozhatunk még mocsárban bujdokoló nyálkás izékkel, golyóálló mellényes rendőr zombikkal, vagy épp elszánt segédmunkásokkal, akik már annyit fütyörésztek nők után, hogy a pipe bomb csiripelése nem is hat rájuk.
Persze ők még mindig csak parasztok a sakktáblán, és náluk jóval erősebb ellenfelek is belevigyoroghatnak a képünkbe. Szerencsére a régiek is maradtak (Smoker, Witch, Boomer, Hunter, Tank), de új, vagy speciális társakkal is gazdagodtak. A Witch például itt már rendelkezik egy mozgó társsal is, aki beleunva a helyhez kötött depressziójába, ide-oda mászkál. Ez erősen megnehezíti, hogy óvatosan ellopakodjunk mellette, vagy esetleg az elődhöz hasonlóan közelről az arcába toljuk a shotgunt. A Boomer feleséget kapott, aki a férjtől eltérően nem elvakítani kíván személyiségével – mégiscsak férjes asszony –, hanem jó adag savval szeretné szétmaratni az alfelünk. Sokak kedvence Jockey: ő gyönyörű neve ellenére egy aljas kis féreg – kedvenc mutatványa az, hogy meglátva minket a fejünkre ugrik. Ráadásul ezt nem is olyan egyszerű elhárítani, mert a Hunterhez hasonlóan igen gyors, ha pedig egyszer kalapnak képzeli magát, akkor másnak kell lelőnie a fejünkről, mert mi már tehetetlenek vagyunk ellene. Versus módban mondjuk igen kedvelt fajzat, hiszen a sikeres ugrás után kedvünkre irányíthatjuk a játékost ide-oda – mondjuk a horda elé. De még a tank is kapott egy tesót a Charger személyében, aki ugyan nem olyan erős, mint a bátyó, de azért ha elkap a szétgyúrt kezével (a másik nem erős), akkor Goro-transzba esve feltörli velünk a padlót.
Az tehát egyértelműen kijelenthető, hogy az elődnél sokkal erősebb és ravaszabb ellenfelek állják utunkat a folytatásban, kárpótlásul viszont mi is jobban felfegyverkezhetünk ellenük. Amit nagyon gyorsan észre fogunk venni, az a közelharci fegyverek megjelenése, amelyekkel kiküszöbölhető az előző rész „körbevettek az idegenek, és a puskatus kevés” helyzet. Ezekből a fegyverekből amúgy rengeteg féle akad: elektromos gitár, serpenyő, baseballütő, láncfűrész, gumibot stb. De – természetesen – a puskák, pisztolyok száma is nőtt, ráadásul már gránátvetővel is zsűrizhetjük a horda előadását, szóval a második részben nem csak a Colt és a Shotgun között kell döntenünk. Ehhez pedig még hozzájönnek a specialitások: a sima golyók mellett robbanó- és gyújtólövedékekre is szert tehetünk, de a Molotov és Pipe bomb után megjött a fertőzötteket megfertőző, ezzel egymás ellen fordító Bile Bomb is. Robbantani viszont nemcsak így, hanem a talált tárgyak osztályáról elcsórt tárgyakkal is lehet: míg az elődben csak a benzineskanna és a gázpalack várt ránk, ezúttal ezek módosulatait is megtalálhatjuk.
Ami a játékmódokat illeti: a régiek maradtak, és melléjük néhány új ötletet is bepakoltak a Valve-nál. A sima küldetés, az egymás ellen lenyomott Versus és a Survival után az olajgyűjtögetős Scavenge és a Realism is bekerült a felhozatalba. Ez utóbbi simán veri a kampánymód Hard fokozatát, hiszen semmiféle szokásos „falakon átlátás” képességgel nem fogunk bírni, ráadásul még a sima zombik is kiröhögik a testükbe lőtt golyókat, és csak a headshotra reagálnak pozitívan. Úgyhogy csak sok szabadidővel és türelemmel, no meg Gerry csapatgyilkos módszereit nélkülöző társaságoknak ajánlom...
Összefoglalásképp tehát elmondhatom, hogy a Valve megint jól lőtte be, hogy mivel tudná megújítani az ilyen jellegű akciójátékok piacát, mivel a rengeteg új fegyver, zombi és persze az öt új kampány jó időre el tudja varázsolni a túlélő horrorok szerelmeseit. Még akkor is, ha a játék közel sem tökéletes: a világos pályák például nálam nem nagyon találtak, és persze a grafika sincs CryEngine 3 szinten. De aki az első részt élvezte, az most sem fog csalódni. Zombira fel!
