Resident Evil - Afterlife 3D [film]

Miután megvásároltam a mozijegyemet és az ilyenkor szokásos barackos jeges teámat, behuppantam a moziszékbe, letakarítottam a 3D-s hatás elővarázslására szánt szemüveget és a beharangozott 5 perc csúszás után nekifeszültem életem második 3D-s filmjének.

A Resident Evil – vagy magyar megfelelőjében A Kaptár – franchise egy hangulatos és szerethető első rész, egy botrányosan gyenge második rész és egy meglepően korrekt harmadik rész után 2010-ben újra felkapaszkodott a mozivásznakra, de ezúttal már a mostanság igen divatos, ámbátor szerény véleményem szerintem még nagyon kiforratlan 3D-s technológiát alkalmazva.

A történet ott folytatódik, ahol a harmadik filmben véget ért: Alice (Milla Jovovich) „barátnői” állig felfegyverezve meglátogatják az Umbrella Corp. tokiói székhelyét, ahol Albert Weskert (Shawn Roberts) is majdnem sikerül nyakon csípniük. Végül a nulla érzelemmel operáló főellenség elrepül és egyúttal Alice-t is visszarántja a „mezei emberek” szintjére, mivel egy szérum hatására hősnőnk szervezetében semlegesül a T-vírus és így az összes extra képességét elveszíti, bár a film további részében ez alig vehető észre.

Alice ezután Alaszka felé veszi az irányt Claire Redfield (Ali Larter) útját követve, ahonnan együtt repülnek el az Angyalok városába, Los Angeles-be. Itt egy porig égett várossal, hat túlélővel és kismillió élőhalottal találják szembe magukat. A landolás után a túlélőkkel teljes összhangban az Arcadiára irányul a figyelem, ugyanis ez az utolsó zombimentes hely, ahol Alice és a többi túlélő végre megpihenhetnének, ezért minden erejüket megfeszítik, hogy eljuthassanak oda, bár tudják: az út nem lesz sétagalopp…

Paul W.S. Anderson a 2002-es első Resident Evil film után újra a rendezői székbe vágyott, így ezúttal az írói teendők mellett a dirigálás is az ő kezében összpontosult, Milla pedig jó feleség módjára ugrabugrált a James Cameron-féle 3D-s kamerák kereszttüzében.

És itt érkeztünk el a film roppant kevés erényének egyikéhez. Nem utólagosan konvertált 3D-ről van szó, hanem eleve olyan kamerák előtt forgott a film, hogy az a mozivászonra felkerülve ne a „pfff”, hanem a „hűűűű” hatást váltsa ki a nézőből. Ez mondjuk sikerült is, hiszen a térhatás kimondottan jól sikerült, a különböző mélységek nagyon jól látszódtak és ezúttal a szemem sem fájdult meg, mint anno az Avatar alatt. Persze nem kell egyből hasra esni a Túlvilágtól, mert azért akad egy-két annyira bántóan gagyi CGI rásegítéses jelenet, hogy az már-már tankönyvbe illő lenne.

A Camerontól megközelítőleg 137 csitrilliárd dollárért vásárolt technológiát Andersonék maradéktalanul kihasználták, mondván, ha már ennyit fizettek érte, akkor legyen minden egyes percben legalább egy a néző arca felé repülő puska- vagy pisztolygolyó, óriás pöröly, dobócsillag vagy épp egy jókora adag zombiagyvelő...

És hogy mindezeket legyen elég időnk megnézni és utána elismerően csettinteni egyet, az összes harcjelenet a negyedére van lassítva, amit néha már kissé szájbarágósnak és feleslegesnek éreztem. A film 97 perces játékideje a lelassított jelenetek normál időbe való visszahozatalával kábé 35 percre redukálódna.

A Wachowski testvérek jogosan lehetnek büszkék leghíresebb „gyermekükre”, hiszen még a Mátrix 11 évvel ezelőtti bemutatása után is úgy másolják őket és a technikáikat, mintha legalább kötelező lenne. A Kaptár: Túlvilág esetében pedig a készítők át is estek kissé a ló túlsó oldalára, hiszen a film első 20 perce egy az egyben emel át jeleneteket a Mátrix első és második részéből. Aztán az LA-be érkezést követően jön egy nagy adag klisé és egy-két a sablonosabbnál is sablonosabb töltelék karakter, akik azért hál’ Istennek szép lassan elhullnak.

A filmben a számomra leginkább imponáló, ámbár minden kétséget kizáróan csak egy újabb dögös töltelék jelenetsor a gigászi pöröllyel hadonászó óriás elleni küzdelem, ahol azért Alice-nek és Claire-nek is jut olyan pillanat, amikor kilassítva villanthat egy csalfa mosolyt vagy egy szexi dekoltázst a férfi nézők felé.

A Claire testvérét, Chris Redfieldet alakító Wentworth Miller első jelenete A szökés című sorozat ismeretében igen mókás volt, de ettől függetlenül az egyik legkorrektebb alakítás volt az övé az egész film folyamán.

És ha már Chrisről esett szó, nyilván a Resident Evil játékok szerelmesei elfogultak a filmmel kapcsolatban, hiszen a Túlvilág mutatja eddig a legtöbb közös pontot a játékokkal; persze csak egy-két szereplő és szörny szintjén. Itt vannak például a kutyák; igen megint. De most már nem pitiáner palota pincsikre kell ám gondolni! Ezek az ebek már a gerincoszlop mentén az orruk hegyéig nyitják a szájukat. Nem tudjátok elképzelni? Én sem tudtam...

Aztán ugye van a giga pörölyös óriás, ott van Wesker és mint számomra pár napja kiderült Jill Valentine is benne van a játékban.

Akadt egy-két apróság, ami ugyan a filmhez ténylegesen nem adott hozzá, de nagyon jó volt látni, hogy ilyen dolgok eszébe jutnak a készítőknek. Gondolok itt többek között arra, amikor az esős főcím alatt a szereplők és készítők nevein szétloccsannak az esőcseppek. A másik kellemes csalódás a film aláfestő zenei anyaga. A Kaptár: Túlvilág egy pörgős, erősen gitárorientált OST-t kapott, ami nagyon sokat dobott az amúgy igencsak langyos hangulaton. A személyes kedvenceim a nyitó track, ami a Tokyo címet viseli, a Cuttingra keresztelt negyedik instrumentál és a Los Angeles címet viselő 2 perces zúzda.

3D ide vagy oda, az új Resident Evil eléggé mellé ment, és legjobb tudomásom szerint nem csak nálam. De persze a mozi pénztáraknál az emberek egymást eltaposva váltják meg a jegyeiket a filmre, szóval az 5. felvonás szerintem borítékolható.
**
Gobiakos