Behunyom a szemem és próbálok lazítani – ami nehezen megy egy 600 lóerős versenyautó volánja mögött. Elvégre ez az első versenyem a FIA GT1 osztályában… Egy szerelő még megigazítja a biztonsági övem, én pedig kinyitom a szemem és lassan rámarkolok a kormányra. Ember és gép eggyé válik – egy élő, lélegző fémszörnnyé, egyetlen céllal: minél gyorsabban végigrohanni a pályán. A technikusok és a táblákat-zászlókat tartó lányok lesietnek a pályáról. A rajtlámpát bámulom meredten, bal lábam óvatosan játszik a gázpedállal. Egyest kapcsolok, majd hirtelen zöld fény gyúl – és a megvadult mechanikus ménesek elszabadulnak...
Amikor 2009-ben az első Shift játék megérkezett, mindenki nagyot nézett – fura volt a Need for Speed nevet a szimulátorokkal együtt emlegetni. A Slightly Mad Studios viszont bebizonyította, hogy van keresnivalójuk a piacon, és bár a játéknak megvoltak a maga idegesítő apróságai, kellően sikeres lett ahhoz, hogy az EA bizalmat szavazzon a folytatásnak.
Ahogy először kigurultam a pályára, egy hatalmas csattanás hallatszott – az állam darabokra tört a padlón. Az autók hihetetlenül részletesen kidolgozottak, a pályán nemcsak az ideális ív látszik a guminyomoknak köszönhetően, de még elhullott gumidarabkák is hevernek szétszórva, a pályák környezete egyáltalán nem steril (sőt!), a sebességérzet a helyén van… Csodálatos! Persze ha jobban megnézzük, láthatjuk, hogy a közönség nagy része kartonlap, illetve a fű és a kavicságy lehetne szebb is, de biztosíthatok mindenkit: száguldozásaink közepette nem erre fogunk figyelni.
Az előző részben debütált sisakkamera átdolgozásra került: végre nem folyik össze taknyunk-nyálunk nagy sebességnél, hanem sokkal ésszerűbben mosódik el a kép. Emellett meglepően jól követi az eseményeket virtuális buksink – némi megszokás után nem szívesen jöttem ki ebből a nézetből: itt éreztem ugyanis először azt, hogy nem az autó vagyok, hanem a pilóta, aki az autót vezeti. Hangok terén is muszáj ujjonganom: a Test Drive Unlimited 2 kávédarálói után itt végre minden autó a maga jellegzetes hangján énekel – az amerikai V8-asok hörögnek, a japán rizsrakéták sziszegő turbóval morognak és még sorolhatnám. Mintegy 140 autóval csapathatunk a nagyjából 40 pályán – és ebbe nincsenek beleszámolva a különböző nyomvonalak: nem hiszem, hogy okunk lenne a panaszra.
De mi a helyzet az irányítással és a szimulációval – hiszen ezek a kulcspontok egy szimulátor esetében? A reklámkampány alatt láthattunk, hogy számos versenyző vigyorogva játszik a Shift 2-vel, de ilyenkor óhatatlanul is felmerül a kérdés: mennyi zöldhasú van a mosolyok mögött? Az egyik munkatársamnak pont ugyanolyan BMW M3 E30-a van, mint ami a játékban szerepel, így hát adott volt a helyzet: „beültettem” a virtuális kocsijába, és kizavartam a Nordschleifére. Miután ment pár kört, az volt a véleménye, hogy az autó abszolút valósághűen viselkedik, fantasztikusan van lemodellezve, de kissé túl ideges a valós autójához képest, illetve jobban túlkormányzottra van beállítva. Semmi baj, komám! – kurjantottam, és a remekül sikerült autóbeállító menüben (ami – akárcsak az első részben – totális kontrollt ad járművünk felett, de aki ettől esetleg megijed, egy egyszerűsített felületet is választhat) némi piszkálás után már jobb volt, bár még mindig nem egyezett meg teljesen a valósággal – de a kollégám szerint egész közel jár már hozzá. És ő egy halpikkelyt se kapott tőlem, hogy ezt mondja… ;-) A fentiek a kormánnyal való irányításra vonatkoznak, de hivatali kötelességből mentem pár kört gamepaddel és billentyűzettel is. Az utóbbival ugyan még valamennyire irányíthatóak az autók (bekapcsolt segítségekkel persze), de a műfajból adódóan nem ajánlott a technikai korlátai miatt (4 gomb áll szemben két analóg pedállal és egy kormánykerékkel) – magasabb géposztályokban a szenvedés garantált lesz. Gamepaddel már jobb a helyzet, de a pici „kormányszög” (magyarul a bal kar kitérési szöge) nem igazán teszi lehetővé a leheletfinom mozdulatokat, korrekciókat, amik egy kisebb riszálás megfogásához kellenek. Higgyétek el, ide kell egy jó kormány.
A hardcore szimulátortól érzésem szerint egyetlen dolog választja el a Shift 2-t, ez pedig a sérülések kezelése. Ugyan érezhetően kopnak az abroncsaink, illetve el is durranthatjuk a motort hosszabb versenyeken, de ha ütközünk, annak ritkán vannak komolyabb következményei még teljes sérülésmodell esetében is. Az igaz, hogy nagy sebességnél totálkárosra lehet törni az autót, de közepes koccanásoknál illene a menettulajdonságoknak is változnia, nemcsak a kasztninak gyűrődnie – és ez az, amit én nem nagyon éreztem. Plusz nekem hiányzik a boxkiállás is – talán majd legközelebb...
Játékmódok tekintetében nincs különösebb változás, a szokásos párkörös futamokon vehetünk részt (bár akad egy Endurance, azaz hosszabbtávú versenysorozat is). Kezdéskor természetesen nincs nagy választék, de ahogy egyre többet versenyzünk, úgy gyűlnek a tapasztalati pontok, és szintlépéskor újabb versenyek válnak elérhetővé. Nincs kötött sorrend – tapasztalati szintünktől függően ugrálhatunk az egyes versenysorozatok között. XP-t pedig nem csak a helyezésünk után kapunk, hanem minden értékelhető mozdulatunk jutalma pár pont – szerencsére az előző résztől eltérően a roncsderbit már nem értékeli a játék.
Az egyes szériákhoz megfelelő autó is kell, ezt a versenyeken elért helyezéseink pénzjutalmából, illetve a szintlépésekkor kapott bónuszokból tudjuk finanszírozni. Az már (általában) a mi döntésünk, hogy új kocsit veszünk, vagy a régit fejlesztjük fel. Ha esetleg megszorultunk anyagilag, a megunt verdáinkat el is adhatjuk.
TIPP: Ha eladunk egy autót, csak az alapmodell árát kapjuk vissza. Érdemes külön eladogatni a felpakolt fejlesztéseket, mert az azokba fektetett pénzt csak így nyerhetjük vissza. Illetve jó tudni, hogy ha egyszer tejesen átalakítottuk versenyautóvá a járművünket (works upgrade), azt már nem tudjuk visszavonni, és a fejlesztéseinket se tudjuk így eladni.
Amit viszont nem értek az az, hogy miért 20 a szintkorlát a játékban? Egy átlagos játékos némi multizással hamarabb eléri ezt a plafont, mielőtt befejezné a karriert, így kicsit okafogyottá válik az a rész – és mivel a nagy pénzjutalmak a szintlépéssel jönnek, esély sincs arra, hogy az összes autó a birtokunkba kerüljön.
A drift játékmódról muszáj külön megemlékeznem, ennyire ugyanis még a nemrég tesztelt Ghostbusters: Sanctum of Slime sem húzott fel. Kormánnyal ugyanis képtelen voltam még az oktatórész első gyakorlatát is megcsinálni (kikapcsolt segítségekkel). Órákig próbálkoztam, de a defekten és az idegbajon kívül mást nem kaptam... Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve megpróbáltam gamepaddel, és láss csodát: működött. Igen ám, de a segítségek még ekkor is ki voltak kapcsolva – de a gép szemmel láthatóan beleavatkozott az irányításba (segített ellenkormányozni), így könnyebbé téve a kocsi csúsztatását. Nem vagyok egy nagy drifter, de ez a játékmód így, ebben a formájában merő tragédia, és köze sincs a való életben tapasztaltakhoz. Kár érte…
Az MI terén nincs különösebb okunk a panaszra, ellenfeleink egész életszerűen viselkednek. Nincs sínautókázás, szépen gyepálják egymást is, nem csak engem – volt már karambol az orrom előtt. Emellett figyel ránk is: ha bebújok a belső ívre és kifékezem, nem rántja rám a kormányt a kanyarban, hanem illedelmesen kimegy a külső ívre. De: nehezebb szinteken aránytalanul agresszívabb lesz, és nem átall pofátlanul lökdösődni. Emellett kissé inkonzisztens is: pár versenyen alaposan megizzaszt, míg másokon simán alázható. Összegezve: általában azt nyújtja, amit elvárunk tőle, de néha kicsit messze esik az ideálistól.
Ha viszont nem a gép ellen szeretnénk kiállni, irány a multiplayer! Kicsit fentebb azt írtam, hogy a játék már nem értékeli az agresszív manővereinket – de figyelni figyeli, és ez alapján keres nekünk ellenfeleket. Ugyan eltart pár versenyig, amíg felméri beállítottságunkat, de én speciel az utóbbi versenyeimen csupa normális emberrel kerültem össze, és valahogy elmaradtak a zúzógépek... XP-t itt is kapunk (relatíve sokat), de a pénznyereményekből nem fogunk meggazdagodni: ezért is érthetetlen a húszas szintlimit.
A Need for Speed Hot Pursuitban debütált Autolog itt teljesedik ki igazán. Egyrészt ezen keresztül tudjuk barátainkat meghívni egy közös csapatásra, másrészt a maximum 10 fotó mellett most már legfeljebb 5 visszajátszást is megoszthatunk (apropó: még YouTube videóexport is van, csak sajnos 10 másodperc időlimittel), de a csúcs egymás teljesítményének követése. Töltés közben mindig látjuk barátaink eredményeit (és azt, hogy milyen autóval érték ezt el), így adva van a plusz motiváció a jobb teljesítményhez. És mivel itt már jóval kisebb a mázlifaktor, mint a Hot Pursuitban, sokkal inkább előjön a „mennyabúsba”-életérzés, amikor a rendszer közli velünk, hogy egy szépnek tartott körrekordunkat egy jó barátunk megdöntötte – aki innentől már nem is annyira jó barát... ;-) Felfoghatjuk a dolgot a multiplayer kiterjesztésének is, csak ilyenkor nem egyszerre vagyunk a pályán.
A játék Limited Edition kiadása mintegy 40 plusz verseny mellett három extra autóval is kedveskedik: egy Alfa Romeo Giuletta QV, egy Lamborghini Murciélago LP 640 és egy Nissan Silvia S15 Spec. R Aero kerül garázsunkba. Ha van online accountunk a Need for Speed Shift, World vagy Undercover játékokban, némi extra XP és pénz a jutalmunk, Hot Pursuit esetében pedig ezeken felül még a borítóról ismerős rendőrségi Lamborghini Reventónt és a narancs Pagani Cinque-et is megkapjuk.
Lehet, hogy ezért megkapom a magamét a hozzászólások között, de én úgy gondolom, új etalon született a szimulátorok között. Kellő sikerélményt nyújt a kezdőknek, élvezetes a profik számára is, hihetetlen autó- és pályaválaszték: mi több kellhet még? A multi majdnem zökkenőmentes, az Autolog pedig hatalmas pluszt ad. A karrier változatos, és szerencsére kellően kötetlen. Egy szó mint száz: kötelező vétel minden benzingőztől mámoros íróasztal-Schumachernek!
