A 2009-es Ghostbusters: The Video Game egy ízig-vérig Szellemirtók-játék volt, és a szórakoztató, színvonalas sztori mód miatt még azt is meg lehetett neki bocsátani, hogy a PC-s verzióból kimaradt a többjátékos mód. Most, mintegy két évvel később megérkezett a Sanctum of Slime, ami kifejezetten a co-op multira épít, így hát rajongóként már nagyon vártam, hogy három másik humán társammal együtt fenéken billentsek jó pár tucat szellemet.
Olyan kellemesen indult az egész. A főmenüben Ray Parker Jr. örökzöldje, a filmek főcímzenéje csendül fel, van multiplayer opció – első pillantásra egy szavunk sem lehet. Nosza, vágjunk bele az egyjátékos módba! A sztori szerint a filmekből ismerős négyes annyira elfoglalt lett hirtelen, hogy négy újoncot vettek fel segíteni, közülük választhatjuk ki a nekünk rokonszenveset. Egy ősi istenség, Dumazu készül a világunkba jönni és pusztulásba taszítani, de ehhez egy ereklye négy darabja szükséges. A történet hangulatos képregényként bontakozik ki előttünk, és bár a színvonala nem éri el a Dan Aykroyd–Harold Ramis által írt forgatókönyvekét (mindkét film plusz a 2009-es játék), azért szórakoztató tud lenni.
És ezzel ki is fújt minden pozitívum, amit a játékról mondani tudok. A grafika nagyjából 7-8 évvel le van maradva a mai színvonaltól. A hangok és a zene a menütől eltekintve átlagosak, plusz egy kanyi szinkron sincs benne – ami végül is nem baj, csak így nehéz kiemelkedőt alkotni. Viszont a játékmenet reménytelen: ez a stílus mintegy 25 évvel ezelőtt még divatos volt, ma már viszont vérciki. Egy pálya ugyanis abból áll, hogy egy lezárt teremben kiirtjuk az összes szellemet, majd kinyílik egy ajtó, ahol egy-két folyosó után újabb terembe kerülünk és kezdődik újra az egész. Úgy fél-egy tucat ilyen harc után jön egy boss, akinél végre bevethetjük a szellemcsapdát, majd "level complete", és ez megy 12 szinten át – amiből ráadásul négy ismétlés, tehát kétszer fogunk megfordulni a temetőben, a csatornákban, a jó öreg Sedgewick Hotelben, és kétszer fogunk autókázni.
Apropó, autókázás: ez is ugyanaz, mint az összes többi pálya, csak itt a folyosókat a kocsi teteje helyettesíti, ahová kiállva irtogatjuk a ránk törő szellemeket... Blőd, ötlettelen, kő lineáris az egész, menthetetlenül. Fegyverzetünk kimerül annyiban, hogy három színben lőhetjük ki a protonsugarainkat, és mivel a szellemek is három színben támadnak ránk, így könnyen kikövetkeztethető, hogy egy sajátos Guitar Herót kell toljunk... Az ellenfelek változatossága is megsínyli ezt: az, hogy egy szellempók most épp piros, sárga, vagy kék, még nem jelent nagy variálást még akkor sem, ha a különböző fegyverekkel kell elintéznünk őket. A gép vezérelte társaink intelligenciája is emiatt hagy némi kívánnivalót maga után: ha csak egyféle színű ellenfeleket kell gyakni, nincs különösebb gond, viszont ha többet, hajlamos megzavarodni és rossz fegyvert használni – emiatt sem tudok a 10. szinten túljutni (addig viszont sok kihívás nincs benne). Az már csak a hab a tortán, hogy a szellemek csak utánam jönnek, a gépi társaimat általában békén hagyják – ez aztán a fair play...
Sebaj, gondolná az ember, majd a nagy dérrel-dúrral beharangozott multi segít, hiszen ilyenkor emberek a társaink! A nagy büdös frászt, mondja a program: PC-n csak egy gépen lehet multizni, online nincs! A munkahelyi gépemre felraktam a játékot, hogy legalább egy kollégámmal kipróbáljam, milyen az, ha már ketten vagyunk humán játékosok – érezhetően könnyebb lett tőle a játék, de a játékmenetbeli hiányosságokat nem tudja elfedni a másokkal való játék sem.
Szellemirtók-rajongóként vérzik a szívem ezért a játékért. A koncepcióval nincs gond, a kivitelezést szúrták el, de azt nagyon. Ezt a játékot ajándékként kéne müzlihez csomagolni, nem pedig pénzért árulni… Ha valaki nagyon szeretne szellemeket irtani, jobban jár, ha inkább a 2009-es játékot veszi meg, sokkal nagyobb élményt nyújt. Az Atari meg szégyellje magát, hogy másodjára sem rakott online multit PC-s Szellemirtók játékba!
