Red Orchestra 2: Heroes of Stalingrad

Néhány hete már beszámoltunk a Tripwire Interactive játékának, a Red Orchestra 2: Heroes of Stalingrad multiplayer bétájának tapasztalatairól. A játék eredetileg egy Unreal Tournament 2004-hez készült mod volt, amely annyira meggyőzőre és közkedveltre sikeredett, hogy az Epic fel is karolta a projektet. Az első önálló rész hatalmas rajongótábort tudhatott magáénak, amely egyértelműen folytatást feltételezett. Ez idén meg is érkezett és a "járt utat járatlanért el ne hagyj" elvet követve ismét a realitást helyezte középpontba. És bár a játék ezúttal is leginkább a többjátékos módra koncentrál, én most inkább az egyszemélyes kampánnyal foglalkoznék többet, hiszen így elöljáróban is elárulhatom: a többjátékos rész nem sokat változott a béta óta.

A Red Orchestra 2 tehát rendelkezik egyszemélyes kampánnyal is, amely mindkét fél, azaz a németek és az oroszok szemszögéből is bemutatja a Sztálingrád körül zajló eseményeket. A játék először egy oktató küldetésre invitál bennünket, ami nagyon hasznos, mivel rengeteg olyan részlete van az irányításnak, amit nem árt legalább egyszer elmagyarázni és kipróbálni.
Ezek persze leginkább akkor fontosak, ha a maximális valószerűség mellett döntünk. Ha az arcade jellegű játékmenetet preferáljuk (mert vannak olyan szerverek, ahol a realitás mértéke alacsonyra van állítva), akkor nem nagyon lesz jelentősége az olyan tényezőknek, mint a lövedékre ható gravitáció, a fegyverek visszarúgása és pontatlansága, a célpont távolsága, a kezünkben tartott fegyver szöge és hasonlók. Ha viszont a játék igazi értékei szerint szeretnénk próbára tenni magunkat, akkor bizony elkél először az oktatás.
A tutorial az alapvető irányítás mellett fegyvernemenként elmagyarázza, mikor mire érdemes figyelnünk, illetve külön kitér a célpont távolságából adódó fentebb is említett tényezőkre. Minél távolabbi ellenfelet próbálunk ugyanis lepuffantani, annál nagyobb az esélye, hogy puskánk félre hord, a lövedék túl sokat esik a magasságából, vagy épp egyszerűen nem hord el addig fegyverünk. Ilyenkor lehetőségünk van akár manuálisan is beállítani, hogy a célkereszt és a cső végén lévő kis célzó pöcök (biztos van neki szakszerű elnevezése is) egymáshoz mért szöge milyen legyen, így még pontosabban tudunk messzire célozni. Ez persze leginkább a puskák esetében fontos, közelharc során megint egészen más szempontokat kell figyelembe vennünk.

A legtöbb FPS-ben lehetőségünk van guggolva, esetleg hasalva is tüzelni, de sok esetben minimális különbség van a csípőből tüzelés és a célzott lövés pontossága között. A Red Orchestra 2 esetében gyakorlatilag elfelejthetjük az előbbi tüzelési módot, mert csak lőszerpazarlásra jó. Gyakran előfordul, hogy egy szobába belépve ellenséges katonákba botlunk, akik jó, ha 3-4 méterre vannak tőlünk. Ilyenkor a legtöbb játékos azonnal a tűzgombra csap és mindenféle célzás nélkül megszórja az ellent, aki más játékokban többnyire illedelmesen elhalálozik. De nem a Red Orchestrában, itt ilyen esetekben szépen körbelőjük az ellenséget, ugyanis fegyverünket ilyenkor nem tartjuk elég stabilan, így az összevissza ugrál a kezünkben és lövésünk mindent eltalál, csak épp a kívánt célpontot nem. Hasonló jelentősége van a fedezékek használatának is. Ezek nem csupán megvédenek bennünket (kivéve, amikor keresztüllőnek rajtuk...), hanem tüzelésnél fegyverünk támasztékául is szolgálnak, még nagyobb pontosságot biztosítva nekik. Ugyanilyen hatással vannak a fent említett guggolás és hasalás is: kisebb, de sokkal pontosabb célponttá válunk.
A fedezékek nem minden esetben jelentenek maximális biztonságot. Figyelni kell arra, hogy milyen anyagból vannak, mennyire férünk el mögöttük, milyen állapotban vannak stb. Ezek mind befolyásolják túlélési esélyeinket, ugyanis egy mezei fakerítés a legritkább esetben nyújt menedéket egy MG-42-es sorozata elől. A különböző fegyverek különböző erővel bírnak, így némelyikkel keresztül tudunk lőni bizonyos falakon és fedezékeken, míg másokkal nem. Ha az ellenség befészkelte magát egy ilyen fedezék mögé, vagy egy jól védhető helyiség falai közé, jöhet a gránát, hogy jobb belátásra bírjuk. Miután a biztosítószeget eltávolítottuk, érdemes nem egyből közéjük vágni, mert akkor még lesz idejük menekülni, hanem néhány másodpercig még a kezünkben tartani (no nem egy kávé és egy krémes erejéig), így pont akkor robban, amikor kell.

Minden egységnek megvannak a maga erősségei és gyengeségei is, amelyeket felfoghatunk úgy is, hogy mindenki másra specializálódott. Ez a helyes taktika kialakításánál nagyon fontos. Osztagvezetőként nem érdemes puskával felfegyverzett katonáinkat a nyílt harctérre vezényelni, ahogy a géppisztolyos egységekkel sem megyünk sokra, ha hátul hagyjuk őket. Érdemes külön figyelni a tankelhárító alakulatokra, ők ugyanis a gyalogsággal szemben kifejezetten védtelenek, őket jobb a géppisztolyosok közelében tartani, akik védelmet nyújthatnak nekik.

A Red Orchestra 2 egyszemélyes kampánya tulajdonképpen a Battlefield sorozat küldetéssorozataihoz hasonlítható, ugyanis különösen fordulatos történettel nem rendelkezik, csupán megmutatja, mi mindenre van lehetőség a többjátékos rész során. Az egész kampány egy összetett, de minimális történettel megtámogatott oktatómódnak tekinthető, ahol megismerkedhetünk a fegyverekkel, a különböző taktikákkal és a térképekkel. Ha már mindent töviről hegyire átrágtunk, és mind a német, mind az orosz oldal kampányát végigjátszottuk, garantáltan készen állunk, hogy valódi hús-vér játékosokkal szálljunk szembe.

A többjátékos rész, mint már említettem, nem sokat változott a béta óta, csupán elérhetővé vált az összes térkép és fegyver, amelyek a fejlesztők ígérete szerint a későbbiekben DLC-k formájában tovább fognak bővülni. Sajnos a bétában tapasztalható hibák jó része sem tűnt el, így a játék gyakran válik instabillá, és a legnagyobb csata közepén hajlamos hibaüzenettel kivágni az asztalra. Bosszantó, ahogy bosszantó a grafikusi munka felemássága is. Míg a fegyvereket és az épületek zömét korrekten lemodellezték, addig sajnos gyakran futunk bele olyan összecsapott elemekbe, amelyek sokat rontanak az összképen. Mindezek mellé párosul egy méltatlanul magas gépigény, amit a grafika minősége (és annak tudata, hogy mégiscsak egy nagyon jól ismert és jól optimalizálható Unreal Engine 3-ról beszélünk) nem indokol. Talán csak a térképek méretével és a magas egységszámmal lehetne magyarázni.

A Red Orchestra 2: Heroes of Stalingrad összességében véve igazi unikumnak számít az FPS-ek piacán. Egyedi megoldásai és a máshol nem tapasztalható valószerűség kiemeli a tucat játékok közül, ahová csak a grafika bizonyos elemei próbálják visszarángatni – kevés sikerrel. A hangulat utánozhatatlan, és megvan az a képessége, hogy észrevétlenül hosszú órákra a monitor elé szögezze a játékost.