Diablo III: Ultimate Evil Edition

Amióta a Blizzard csapata 2012-ben – több mint egy évtized után – végre visszanyúlt egyik legelső, stílusteremtő sikeréhez, folyamatosan csiszolgatta és fejlesztgette azt. A Diablo III a megjelenésekor is egy kiváló játék volt, amely régi és új rajongók millióinak okozott sok-sok órányi felhőtlen szórakozást, de azt mindenki elismerte, hogy minden erénye ellenére nagy valószínűséggel nem ez a játék legkiegyensúlyozottabb, legjobban eltalált változata. Ezt a srácok számos tapasszal és egyéb nyalánkságokkal próbálták nagy rendszerességgel orvosolni, amely törekvésük a program előző konzolgenerációkra megjelent portjában, majd ezt követően a PC-s 2.0.1-es patchben és a Reaper of Souls nevű egészestés expanzióban csúcsosodott. Ez utóbbi egy ötödik fejezetet, új bejárható területeket, új rúnákat és képességeket, eddig sosem látott szörnyeket, egy hatodik kasztot – a crusadert –, teljesen átdolgozott loot rendszert, újabb képességhelyeket és nem utolsósorban egy régóta aktuális, vadonatúj kalandozó játékmódot adott a programhoz. A mostanáig csupán PC-n elérhető kiegészítő az új konzolgeneráció bivalyerős tagjaira (illetve a még szintén bőven jelenlévő régebbiekre) is megérkezett végre, Ultimate Evil Edition alcímmel, és azt kell mondjam, ez talán a játék eddigi legjobban sikerült portja.

Annak idején alaposan kiveséztem a PlayStation 3-as (illetve Xbox 360-as) alap átiratot, amely szerény véleményem szerint jóval kiegyensúlyozottabb volt az eredeti, PC-s kiadásnál. Ennek egyik legfőbb oka a későbbiekben személyi számítógépeken is bevezetett loot 2.0 tárgydobálási rendszer előfutáraként kiötlött cuccfelszedési szisztéma volt, amely sokkal inkább a minőségi tárgyak adagolására összpontosított azok mennyisége helyett. Sokat dobott a hangulaton a konzolokra a lehető legnagyobb és legjobb mértékben optimalizált interfész, a remek kontrolleres vezérlés és legfőképpen a hamisítatlan Diablo-hangulat is, amelyet abszolút sikerült a készítőknek átültetni a konzolos portokba. Az akkor bizony már hardverévekben számolva igencsak élemedett korúnak számító, nagyon is korlátos kapacitású platformokon kellett viszont a grafika, és nem utolsó sorban a frame rate terén némi kompromisszumot kötni, így a nagytestvérénél elmosódottabb textúrákkal, kevésbé látványos effektekkel és csökkentett képfrissítési rátával találkozhattunk ezekben a verziókban.

A nemrégiben megjelent Ultimate Evil Edition a mostani, az előzőnél nagyságrendekkel erősebb gépparknak hála immár jóval kevesebb ilyen engedmény meghozatalára kényszerül a next-gen gépeken, így a grafika egy erős asztali PC-n tapasztaltakkal vetekszik. Azt ugyan nem állítom, hogy minden pont ugyanolyan pompásan fest, de a textúrák immár hasonlóan élesek, és az effektek is jóval szebben kidolgozottak. Az fps-t 60 körüli értékre állították be a fejlesztők, amelyet a tesztelt PS4-es verzióval sikerül is hoznia 1080p felbontáson a játéknak szinte minden pillanatban – csupán néhány esetben tapasztaltam némi nem túl feltűnő eltérést, mint például izmosabb effektek, vagy monszták megjelenítésekor. Az Ultimate Evil Edition egyébiránt mindent tartalmaz, amit annak PC-s és előző konzolokra kiadott testvérei, így öt fejezetet játszhatunk végig hat karakterosztállyal, és az előző konzolos port remek optimalizáltsága a legutóbbi tapaszok által bevezetett játékmenet- és tartalombeli újításokkal egyaránt benne foglaltatnak ebben a remek kiadványban. A sztori mellett ismét az adventure mód a játék legnagyobb dobása, amelyben maximum négyen tolhatjuk végig a program által véletlenszerűen generált útvesztőket. A sztoriban is ismét maximum három társunkkal vehetünk részt egy időben – akár ugyanazon a gépen játszva, akár interneten keresztül –, ami remek időtöltést kínál kisebb baráti kompániáknak.

Három dolgot említenék meg a játék kapcsán, amely még tovább színesíti azt, és egyszersmind az eddigi legteljesebb változattá teszi. A játékon belül immár levelezhetünk is barátainkkal, illetve akár felszerelési tárgyakat is csereberélhetünk kilépés nélkül. Az új nemezisrendszernek hála amennyiben egyik ismerősünkön felülkerekedik egy dög, az képes megerősödve szintet lépni, sőt, megjelenik a mi játékunkban is egyfajta „A haverodat legyűrtem, most te következel!” jellegű felkiáltás kíséretében. A végére a számomra legkedvesebb feature-t hagytam, mégpedig azt, hogy az előző konzolos változatokból feltölthetjük hőseinket az internetre, ahonnan egy sima mozdulattal importálhatjuk őket valamennyi tulajdonságukkal, felszerelésükkel és kísérőjükkel egyetemben, így végre nem kell végigtolni elölről az első négy fejezetet, ha valaki egyből a Lelkek Learatójának üldözésével szeretné kezdeni a játékot.

A Blizzard Entertainment egyik eddigi legnagyobb dobása az izometrikus nézetű akció-szerepjátékok stílusának megalkotása volt. Két esztendővel ezelőtt végre ismét felvették ezt a fonalat, és ott folytatták, ahol azt tizenhárom évvel azelőtt abbahagyták. A Diablo III az azóta eltelt idő során rengeteget fejlődött, számos tartalmi és egyéb bővítésen esett át, sőt, tavaly másfél évtized után ezzel a játékkal tértek vissza az amerikai fejlesztők a mára igencsak népesre duzzadt konzolpiacra. A Diablo III: Ultimate Evil Edition lett végül az a változat, amely talán a legteljesebb, legtartalmasabb és legkiegyensúlyozottabb módon mutatja be Sanctuary jobb sorsra érdemes világának elkeseredett küzdelmét a pokol és a menny seregeinek ütközőjeként. Habár az előző generációs konzolokra megjelent változatokról nem tudok nyilatkozni, a next-gen masinákra készült portokról annyit elmondhatok, hogy remekül hozzák a nagygépes játékélményt, és csupán egy alig észrevehető mértékben vannak elmaradva (ha lehet egyáltalán ilyet mondani) a PC-s változattól, amelyet azonban remekül ellensúlyoz a bőséges tartalom és a remek optimalizáltság. Száz szónak is egy a vége: ez a kiadás valóban alapvető bármelyik rajongó, de a stílussal csak most ismerkedők számára is.