Sokan azt gondolhatjátok, hogy az egyszeri videojáték-tesztelő élete „csupa játék és mese”. Miért is ne lenne az, hiszen folyamatosan „tálcán kapja” a munkájához szükséges programokat, amelyek közül némelyik akkor még a sajtó munkatársain kívül más számára elérhetetlen. Igencsak hipokrita módon hangzik minden olyan megjegyzés, panasz avagy sóhaj, ami a mi szájunkon mégis kicsusszan időről időre, hogy „haj, de nehéz is a dolgunk”. Pedig higgyétek el, Kedves Olvasóink, gyakran valóban nem egyszerű ez a foglalkozás. Most például ismét egy újrakiadást vehettem górcső alá, amely a – már le sem kellene írnom – ma reneszánszát élő legújabb generációs konzolokra való átportolás egyik gyermeke. Az Arkane Studios három esztendővel ezelőtt piacra dobott, méltán világméretű sikereket elért alkotása, a Dishonored kapta meg ezúttal a maga „mindent bele” típusú újrázását Definitive Edition (mi más is lehetne?) címmel. A következőkben pedig igyekszem minél bővebben kifejteni annak létjogosultságát a mai piacon, illetve a benne rejlő újdonságokat.
Nos, cikkem végére érve... Na jó, ennyivel azért nem intézem el a dolgot, de csodákra senki ne számítson a játék kapcsán.
Az addigra kissé megfáradt lopakodós műfajt 2012-ben a Dishonored emelte újabb, üdítő magasságokba. Tette ezt festményekre emlékeztető képi világával, kiváló atmoszférájával és többféle úton-módon kivitelezhető küldetéseivel, amelyek a pestis sújtotta Dunwallt látszólag abszolút szabadon bejárható területként tüntették fel. A játékban Corvo Attano, igaztalanul gyilkossággal és emberrablással megvádolt egykori császári biztonsági főnök bőrébe bújva szerezhettük vissza becsületünket, és mindez akár egyetlen ember megölése, akár hullahegyek magunk után hagyása mellett is kivitelezhető volt. Ez a folyamatos morális döntési kényszer, illetve főhősünk speciális képességei és ütős fegyverzete, no meg az iparosodás korabeli Angliára emlékeztető steampunk környezet magukba szippantották az embert, aki még azt is megbocsátotta, hogy az a bizonyos szabadon bejárhatóság csupán egy nagyon is ügyesen leplezett lineáris menetelés volt. A készítők a program sikerét meglovagolva több kiegészítőt dobtak később piacra, amelyek – ha nem is voltak forradalmiak – abban mindenképpen jeleskedtek, hogy a sztorit az ádáz ellenfél Daud, a császárnénkat valójában meggyilkoló bérgyilkosklán vezetője szemszögéből is megismerhettük Corvo hadjáratával párhuzamosan. A DLC-k sorában akadt még kihívásokkal teli és plusz felszereléssel kecsegtető is, csak a teljesség kedvéért. A játék kiadásáért felelős Bethesda aztán mindezt felpakolta egyetlen korongra, és mint Game of the Year Editiont forgalmazta, aminek az időközben bezsebelt számos díj és elismerés adott megmagyarázható jogalapot.
A PlayStation 4 és Xbox One tulajdonosok számára nemrégiben szintén elérhetővé vált a játék, gyakorlatilag az imént említett GOTY kiadás „konzolosított” portjaként. A csomag tartalmazza valamennyi kiegészítőt, és 1080p felbontáson tükörsimán fut – igaz, „csupán” 30 fps képfrissítéssel. A hangok pont ugyanolyan jók, mint ezelőtt – főleg a Daudot megszemélyesítő Michael Madsen rekedtes orgánuma teremt jó kis hangulatot –, és icipici plusz adalékként a DualShock 4-be épített hangszóró is kapott ezúttal némi szerepet, ami a Sony masina tulajdonosainak ad kellemes extrát a játékhoz. A grafika a felskálázáson kívül az én szememben semmivel sem különb az eddiginél, főleg, hogy PC-n játszottam az eredeti verzióval és annak kiegészítőivel, talán csupán valamivel fényesebb lett. Többet nem is tudok írni a Definitive Edition kapcsán, hacsak azt nem, hogy ha már ez a port a „Végleges kiadás” alcímet kapta, igazán belecsempészhettek volna némi kis valódi plusz tartalmat, teszem azt egy-két új képességet, eddig nem látott fegyvert, Uram bocsá’, pár extra küldetést vagy helyszínt.
Nos, akkor immár ténylegesen cikkem végére érve mindössze egy halvány, amolyan „monalizás” félmosolyt tudok csak a képemre erőltetni. Az Arkane Studios kiváló, lassan harmadik életévét is betöltő játéka, a Dishonored egy – sajnos azt kell mondjam – igazi, mai, a szó nem feltétlenül legjobb értelmében vett újrakiadást kapott. A Definitive Edition gyakorlatilag semmilyen újdonságot nem tartalmaz sem megvalósítás, sem pedig tartalom terén. Piacra dobása nyilván azt a jól átgondolt üzleti célt szolgálja, hogy minden lehetséges platformon elérhető legyen a program a második epizód 2016-os megjelenése előtt, ami igazán azoknak kedvez, akik eddig nem játszottak vele, és életük első masinája egy PlayStation 4 vagy egy Xbox One. Nekik egyértelműen kötelező vétel, mindenki más azonban erősen gondolkozzon el azon, érdemes-e még egyszer gyakorlatilag ugyanarra beruháznia.
