Dragon's Dogma: Dark Arisen (PC)

Amikor a megjelenése előtt tudom, hogy én fogok írni egy játékról, mindig igyekszem magam ahhoz tartani, hogy nem olvasok róla semmilyen kritikát, amíg a cikket le nem adtam. Így nem befolyásol semmi az írás közben. Ez jelen helyzetben nyilván nem volt lehetséges, hiszen a Dragon’s Dogma eredetileg 2012-ben jelent meg, és akkoriban láttam róla kritikákat, videókat. Aztán, mikor kb. másfél éve szereztem egy használt PlayStation 3-at, ez volt az első játék, amit vettem hozzá. De előtte még újra feltúrtam azokat az írásokat és videókat, utána pedig beleöltem pár tucatnyi órát. Tehát mindez már befolyásolta a véleményemet a játékról, és mivel a jelenlegi PC-s verzió semmilyen tartalmi újdonságot nem tartalmaz a konzol verzióhoz képest, felmerül a kérdés, miről írjak? Főleg, hogy az alapjátékról és a kiegészítőről is beszámoltunk már. Végül arra jutottam, hogy két dologra fogok kitérni részletesen. Az egyik, hogy miért tetszik nekem a Dragon’s Dogma, a másik pedig, hogy hogyan sikerült a PC-s port.

A Dragon’s Dogma mindig is egy amolyan csiszolatlan gyémánt volt. Egyfajta kettősség jellemzi: bizonyos dolgokat nagyon jól csinál, de ugyanakkor gyermeteg hibákat is vét. Van egy nagyjából Skyrim méretű bejárható világ, amiben azonban kb. tizedannyi dolgot lehet csinálni, így az egész kicsit üresnek hat. Ráadásul a kiegészítő megérkezéséig tulajdonképpen fast travel sem volt. Egyes küldetések karakterközpontúak vagy változatos helyszíneken játszódnak, esetleg látványos cut-scene-eket tartalmaznak, míg mások (notice board questek) Dragon Age 2-i mélységekbe merülnek alá, és annyiból állnak, hogy „ölj meg 10 nyulat”. (Ilyen konkrétan van.) Ez a kettősség igaz a történetre is, ami első ránézésre a legklisésebb klisékből épül fel. Egy békés halászfaluban éljük békés mindennapjainkat, amíg nem jön egy sárkány és (szó szerint) elrabolja a szívünket, így onnantól kezdve az a végzetünk, hogy legyőzzük, és megmentsük a világot. A sárkány megölésével azonban nem ér véget a történet, mert post game-ben, egy szürreális fordulat után magyarázatot kaphatunk olyan látszólagos ellentmondásokra (például hogy miért teremti meg a sárkány az egyetlen embert, aki legyőzheti?), amelyeket korábban esetleg betudtunk gyenge írásnak. A játék ezen szakaszában, különösen a végjátékban, filozófiai kérdéseket boncolgat, amelyek elgondolkodtatóak, és ekkor látszódik igazán, hogy japánok a fejlesztők, mert ez a fajta szemlélet nyugati ember számára elég egzotikusnak hat. Azért nehogy elspoilerezzem, csak annyit írnék, hogy ebben a tekintetben nagyon hasonlít a Dark Soulshoz, amely szintén egy japán játék. A Dragon’s Dogma tehát, hibái ellenére is, amit jól csinál, azt olyan jól csinálja, hogy a végeredmény egy nagyon addiktív játékmenet és egy elgondolkodtató történet.

A játék PC-s portjának létjogosultságát két szóban össze tudom foglalni. Mouse, aim. Vagyis célzás az egérrel. Végre nem akarom kitépni az összes hajam ha például hárpiákkal kell harcolni, mert a földről nem érem el őket, íjjal viszont lehetetlen a kontrollerrel (kvázi) FPS nézetben célozni. Aki mást állít, az nem tudja miről beszél, illetve valószínűleg soha nem játszott még FPS-t egérrel. A portra viszont egy szavunk sem lehet. A billentyűzetkiosztás teljesen testre szabható, és ami a legjobb, egyszerre tudja kezelni a billentyűzetet és a kontrollert. Így, miután kipróbáltam a játék elejét egér+billentyűzettel és megállapítottam, hogy elég jól játszható így is, visszatértem a kontrollerhez, mivel már ezt tanultam meg, ez esik kézre (és a Dark Souls miatt mostanában úgyis mindig be van dugva egy a gépbe). Egeret pedig csak bizonyos helyzetekben használtam, főleg az íjjal való célzáshoz. A képernyő alján a tooltipek a gombkiosztással pedig dinamikusan változtak, attól függően éppen melyiket használtam.

Említettem, hogy a PC-s port tartalmilag ugyanaz, mint a konzolos verzió. Minden DLC-tárgyat és előrendelési bónuszt tartalmaz, ami a konzolon is volt, de újdonság nincs. Vannak viszont új funkciók. Az 1-5 gombokat hozzá lehet rendelni gyorsbillentyűként bizonyos tárgyakhoz az inventoryban, így imáim meghallgatásra találtak, és a menü nyitogatása nélkül lehet visszakapcsolni a... lámpást.
A játékkal szembeni egyik népszerű kritika volt, hogy a csapatunkba felvehető pawnoknak egyszerűen be nem áll a szája, ami egy idő után idegesítővé válhat. A portban viszont van lehetőségünk a menüben kikapcsolni a szövegelésüket, ami természetesen egyik első dolgom volt. Azonban bevallom, nemsokára visszakapcsoltam, mert nélküle a játék túl sterilnek tűnt, és mert hiányzott. Ellentétben például az alapjáték főmenüjében hallható vernyákolással, ami szerencsére már a Dark Arisen konzolos megjelenésekor kimúlt.

A Dragon’s Dogma grafikája még most, 4 év után is megállja a helyét. A renderelt cut-scene-ek szépek és hatásosak, míg amelyek in-game motorral készültek soha nem is voltak korszerűek. (Kettősség.) Szinte látni, ahogy az egyik szkript jön a másik után, amikor például az egyik karakter ad valamit a másiknak. Az fps-t 150-ben maximalizálták (ha valaki esetleg számolja), vagyis mehet, ami a csövön kifér. A PC miatt pedig a töltési idők is jelentősen lerövidültek. Bugokkal vagy fagyással egészen a post-game legvégéig nem találkoztam. Ekkor az egyik legutolsó cut-scene alatt háromszor is kidobott az asztalra. A cut-scene átugrása oldotta meg a problémát. Ezt leszámítva stabil, jól működő PC-s porthoz volt szerencsém.

A Dragon’s Dogma: Dark Arisen PC-s változata azoknak mindenképpen ajánlott, akik eddig a konzol hiánya miatt nem tudták kipróbálni, mert alapvetően agy jó játékról van szó. A port maga pedig stabil, és ugyanolyan jól működik PC-n, mint konzolon. Ellentétben mondjuk egy közelmúltbeli példával, ami még az Év játéka szavazásunk csalódás kategóriájába is bekerült.