Adott egy Eric Barone nevű srác. Eric, átvéve a számítástechnikai jártasságot igazoló diplomát, több helyre elküldte az életrajzát – kevés sikerrel. A holtidőt értelmesen eltöltendő úgy döntött, megkísérel több gyakorlatot szerezni a C# programnyelvben, mivel pedig világéletében érdekelték a játékkészítés részmozzanatai, a grafika, a zeneszerzés, az írás, kézenfekvő volt egy játékprojektbe belekezdenie. Négy év kísérletezgetést, újrakezdést és fejlesztést követően valamitől felrobbant a Twitter, a Twitch, a YouTube, a steames eladások pedig egyszeriben hetek leforgása alatt jóformán megkoccintották a félmilliót. Mi történt? Stardew Valley történt.
Pedig köztünk legyen szólva, bár a Zynga ámokfutása, vagy a nagy szellemi örökös, a Harvest Moon relatív sikere óta nem lepődünk meg azon, hogy a népek imádnak kapálni, amíg azt ülve meg lehet tenni, a jelenség azért valahol mégis zavarba ejtő. Rákattintasz a kapára. Rákattintasz a magra. Rákattintasz az öntözőkannára. És újra. És újra. És újra. És megint. Aztán rákattintasz a kaszára, dőlnek a kalászosok, a beáramló keményvalutából pedig egy olyan öntözőkannát veszel, amellyel eggyel kevesebbet kell kattintani – óriási örömödre. Amikor egy játék központi eleme nem több, mint ciklikus robot, a jutalom pedig – legalábbis részben – ennek a munkának a mérséklése, az, nos, sohasem jó ajánlólevél. Jobb ötletem egy mezőgazdasági hátterű játék fő mechanizmusára ugyanakkor nekem sincs (ráadásul rejtettebben bár, de a problémától több, jóval komolyabb játék is szenved), a Stardew Valley pedig ennek ellenére is működik. Mindenekelőtt az elejtett „hátterű” szónak köszönhetően: a megfelelően lakonikusra fogott sztori szerint (ideírdasajátneved) megcsömörlik a bizonyára a Weyland-Yutani leányvállalataként működő Joja Corp.-tól, az általuk biztosított kartonkalitkától, számítógéptől, a „Work/Rest” kétállású kijelzőtől, és úgy általában a nagyvárostól, az így létrejött krízisben pedig felbontja nagypapi direkt ilyen alkalmakra rendszeresített vészlevelét. Belép a színre a deus ex machina: megnyerted nagypapi farmját! Ami ugyan eléggé lerohadt állapotban van, ám gond egy szál se, pixelhősünk bizonyára a hal átnyújtása és a halászni tanítás kapcsolatát boncolgató mondásra gondol vissza, majd felszáll a buszra. Aztán elkezd kapálni...
Mindez azonban – még egyszer – elsősorban a háttér. Ugyan a Stardew Valley narratívájára rá lehet erőltetni valami ostoba társadalomkritikát a naiv, érintetlen vidéki lét, és a gonosz, emberi erőforrásait rutinszerűen testileg-lelkileg kizsákmányoló nagyvállalat szembenállásáról, az egyszerű, becsületes „tájjellegű termelői bor” kapcsán sem szokás tanninokról és savgerincről osztani az észt.
Valójában a játék két fő oszlopa a cselekvési szabadság és az interakció környezetünkkel.
Stardew Valley a lehetőségek hazája. (Csaknem) mindent lehet, és semmi sem kötelező. Két fő ellenségünk az idő és állóképességünk, azaz hogy egy napba mennyi és milyen munkát fektethetünk. A főhős többek közt földet művelhet, állatokat tarthat, gyűjtögethet, horgászhat, bányászhat, küzdhet; ennek megfelelően pedig, akár egy sovány RPG-ben, tulajdonságai automatikusan fejlődnek tíz szinten át. A darabhoz a színpadot a város, erdők-mezők-tavak és klasszikus dungeonök biztosítják kezdetben, de példamutató érzékkel kapunk (pontosabban: fedezhetünk fel) új elemeket még harminc-ötven játékórát követően is. Termékeinkből és zsákmányainkból érdemes mindig megtartani néhány darabot, mert ezek kombinációjával használhatjuk ki a primitív, folytatólagosan feloldott vagy megvásárolt tervekre építő crafting rendszert. Cuccainkat felajánlhatjuk a helyi közösségi házat titokban birtokba vett tündéreknek, a junimóknak is, akik valamilyen oknál fogva – megkockáztatva a rasszizmus vádját – különböző színű, zselészerű téglatestek, és akik a barterért cserébe alvállalkozói rendszerben helyrepofozzák nekünk a placcot, amit első nekifutásra olyan állapotban találunk, mintha a helyi oktatási intézményfenntartó üzemeltetné. Bár kínos kérdés, hogy mit keres egy olyan nép, aki az „Erdő őreként” aposztrofálja magát egy szétrohadt városi épületben, népmeséinkből sejthetjük, hogy mennyire jó ötlet varázshasználó lényeket ekézni, ezért ezt inkább ne is feszegessük.
Lépjünk inkább a harcrendszerre, ami hasonlóan primitív/áramvonalas (megfelelő aláhúzandó), mint a játék legtöbb más eleme: nagyjából négyféle fegyver, egyenként legfeljebb két-két képességgel, valamint háromféle felszerelési tárgy. Nincs túlkomplikálva, de kisebb zökkenőkkel jól működik és élvezetes. Megemlítendő viszont a horgászat, ami a maga egyszerűségében is nagyszerűen van kisütve, olyan minijátékot alkotva, ami mint valami csikket, egy ujjal nyomja el több más Nagy Név próbálkozását a kötelező körként berakott horgászattal. Olykor már a bot viselkedéséből meg tudod állapítani, hogy a horgon – még a vízben – milyen hal lehet. Némelyikük komoly kihívást is nyújthat, de különféle csalik és úszók választásával ez is kompenzálható. Itt is igaz, hogy érdemes némi tartalékot képezni, így nem érhet meglepetés, amikor például egy nap Jodi, egy helyi családanya a reggeli kocogása közepette bekopog és meginvitál vacsorára, egyúttal megkér, hogy ugyan, hozz már az alkalomra egy emberesebb feketesügért. Teendő és lehetőség tehát egyaránt van, de a Stardew Valley több ennél, ami nyilvánvaló is lesz, amint kilépünk kerítésünk mögül.
Odakint egy élő és változó világ fogad. Minden évszak egy-egy hónapból áll, és minden – a maga pixelműfaji keretein belül roppant hangulatosan festő és kerek, koherens egészet alkotó grafikájú – évszak mással és mással kecsegtet. Más és más terem meg; állataink télen már nem legelhetnek, így ősszel célszerű takarmányozni a számukra; évszakonként más vad terményeket gyűjtögethetünk és más élőlények jelennek meg a vizekben is. Maga Pelican városka is megünnepli az évszakokat különböző rendezvényeivel és születésnapjaival. Lakói első pillantásra egydimenziós, papírból kivágott sablonkarakterek: a településéért élő polgármester, a tolószékbe kényszerült, mogorva öregember, az üresfejű szőke, a lakókocsijából csak a kocsmáig elsétáló néhai buszsofőrnő és az ő többről álmodozó lánya. Végigkattintod a párbeszédfát, mint bármely más, gyenge RPG-ben, és azzal kész... ha nem fordítod rá a figyelmed. Minthogy ha mégis így tennél, megdöbbenhetsz azon, mennyivel több mélység és karakter szorult néhány pixelkupacba, mint első, felületes pillantásra azt okkal gondolhattad.
Shane, a helyi Joja Szupermarket árufeltöltője eleinte egyáltalán nincs elragadtatva az érkezésedtől. Aztán az egyik zabálós nyári fesztiválon egy lényegtelennek tűnő elszólással megemlíti, hogy a városban nem kapni ilyen kiváló chilit, mint amit itt ehet. Másnap előkaparsz az egyik ládádból egyet a saját termesztésű paprikáid közül, és a következő összefutásotok alkalmával átnyújtod neki: hálája túláradó. Rá egy hétre, a farmodra visszatértedben a stégen találod, odahív és átnyújt egy üveg sört, majd némi hezitálást követően elkezd elmélkedni élete kilátástalanságán. A s***fej mögül előviláglik az ember – de ehhez, akár egy valós kapcsolat esetében, időt és energiát kell befektetned. Némi túlzással ez szinte mindenkire igaz Stardew Valley-ben: ahogy elgondolkodhatsz azon, miért is él a nagypofájú, wannabe gridballjátékos a nagyszüleivel, ugyanúgy jó kérdés, hol is hagyta el a jóravaló polgármester a sortját, ami valójában egy alsónadrág, avagy hogy miért találsz egy fiatal lány gardróbjában egy elrejtett kardot. (Még jobb kérdés, hogy mit keresel egy fiatal lány gardróbjában?!)
Végeredményben a Stardew Valley egyszerre egy lapos farmos-kattogtatós játékocska és egy aranyos történet egyén és közösség kapcsolatáról. Egyszerre egy primitív elemekből építkező, nyílt világú „szimulátor” és egy mesés, magával ragadó, lélekkel teli „csak-még-egy-napot-aztán-befejezem” utazás.
Ahogy a játékos irányította „hős” feláll az irodai székből a prológusban, allegorikusan ugyanezt teszi maga a játékos is, amikor feláll az AAA-s címek elől, kétszáz fős stúdiók által tökéletesre (?) polírozott élménytől, DLC-hegyektől, gépkarabélyoktól és reklámoktól, elindítja a játékot és egy olyan helyre érkezik, ahol mindenki ismer mindenkit, a cselekvési szabadság jól megfér a munka felelősségével, ez utóbbinak pedig jutalma van, hiszen valahogy minden nappal – stílszerűen – egy kakaslépéssel előrébb jutunk. Élvezni fogod-e a játékot? Ezt nem tudom megígérni. Azt viszont igen, hogy ha élvezed, meg is fogod venni – minthogy ez pontosan az a fajta fejlesztői attitűd, amit támogatni akarsz.
Boldog születésnapot! Itt egy fej karfiol!
