Mindig tanul az ember valamit, én például sosem hallottam még a HOPA-ról, mint műfajról. A négybetűs rövidítés annyit tesz: Hidden Object Puzzle Adventure, azaz rejtett objektumos fejtörő/kalandjáték. Elsőre kicsit megijedtem, hogy ez a gyakorlatban valami nagyon brutális pixelvadászatot jelent, de szerencsére a helyzet nem ennyire vészes. Lényegében ugyanis egy szimpla kalandjátékról van szó, amelyben first-person nézetből látjuk az eseményeket, de ezen kívül nem sok különbség van a stílus bármelyik másik képviselőjéhez képest, már ami a játékmenetet illeti. Maga az Adam Wolfe amúgy déli szomszédainktól, Szerbiából érkezett, a játékot készítő Mad Head Games pedig a stílus rajongóinak biztos nem lehet ismeretlen, hiszen már több mint húsz hasonló stílusú játékot adtak ki az évek során, amelyek saját bevallásuk szerint döbbenetes sikereket értek el.

A történet szerint a címszereplő, Adam Wolfe egy detektív, aki természetfeletti bűnügyekkel kapcsolatban nyomoz. Természetesen a klisének megfelelően a helyi rendőrfőnök a haverja, aki sokszor passzolja át neki a bonyolultabb ügyeket. Most azonban az ügy „házhoz jött”: valaki vagy valakik elrabolták a húgát, a feladat pedig természetesen megtalálni az elveszett hölgyet, a bűnösöket pedig rács mögé/föld alá juttatni. A játék négy egymástól látszólag különálló epizódból áll, ezek teljesítésével jutunk egyre közelebb a megoldáshoz. A cikk írásakor még csak az első két epizód volt elérhető, de hamarosan jön a hátralévő két rész is.

Egy kalandjátékot a történeten túl nyilván a fejtörők határoznak meg, ebben sajnos az Adam Wolfe nem jelent túl nagy kihívást. Kevés tárgy van, a párbeszédekben nincsenek választási lehetőségek, a rejtvények pedig sokszor borzasztó egyszerűek. Inkább afféle interaktív mozi ez, mint kalandjáték, amit jól mutat, hogy mindkét epizódot nagyjából egy-másfél óra volt végigjátszani, elakadni egyszer sem sikerült. Pedig vannak jó ötletek, például a mágikus karóra, amellyel vissza tudjuk nézni, hogy mi történt korábban, ha visszaállítjuk a mutatókat, vagy a számos minijáték, amelyek feldobják a játékot. Ez utóbbiak azonban szintén nagyon egyszerűek, általában ránézésre megvan a megoldás. Vannak egészen bugyuta feladatok is, mint például amikor az éppen elhangzó tárgyakra kell rákattintani („umbrella”, „knife”), vagy amikor az ellenfelet úgy kell legyőzni, hogy gyorsan kattintgatunk az egérrel. Ez utóbbi a megboldogult Sydney 2000-re emlékeztetett, amiben minél gyorsabban kattintgattunk, annál nagyobb súlyt tudott kilökni derék sportemberünk.

Maga a történet amúgy szórakoztató, ezért az ember szívesen végigtolja a játékot. Már csak azért is érdemes, mert ahogy a képekről is valószínűleg átjön, a rajzolt hátterek, a kép világ nagyon hangulatos, kicsit képregényszerű hatása van az egésznek. A szinkronhangok sem idegesítőek, maga a hangzásvilág teljesen rendben van.

Nehéz többet írni a játékról, hiszen az újrajátszási faktor lényegében nulla, nincsenek mellékszálak, az egész teljesen lineáris. Viszont ha valakinek megér egy mozijegy árából nagyjából egy filmhossznyi szórakozás, akkor érdemes megvenni. Akkor is ajánlott, ha valaki csak ismerkedik a kalandjátékokkal, és nem akar egyből mondjuk egy Broken Sworddal a mélyvízbe ugrani.