Adam Christopher: Dishonored – A képmások ura [könyv]

Ne maradj le híreinkről és cikkeinkről, kattints ide, és állítsd be saját forrásként a PlayDome-ot!

2012-ben jelent meg az Arkane Studios lopakodós akciójátéka, a Dishonored. Ebben Corvo Attano bőrébe bújhattunk, aki Kaldwin királynő testőre. A királynőt a Cetvadászok végezték ki, és elrabolták a lányát, Emilyt, Corvót pedig gyanúba keverték. A mi feladatunk volt, hogy az ifjú Emilyt (aki történetesen épp a mi lányunk) megmentsük, kézre kerítsük az igai gyilkosokat, és ezáltal tisztára mossuk a nevünket. Tavaly ősszel érkezett meg a játék folytatása, a Dishonored 2, amely tizenöt esztendővel később vette fel újra a fonalat. Ebben már nemcsak Corvót, de az időközben a birodalom irányítását is átvevő és felcseperedő Emilyt is irányíthattuk. De a rajongókban joggal merülhetett fel a kérdés, hogy a két játék között eltelt másfél évtizedben mi minden történt hőseinkkel. Nos, erre a kérdésre ad választ Adam Christopher regénye, a Dishonored: A képmások ura.

A regény ahelyett, hogy a két játék között eltelt tizenöt évet ölelné fel, inkább egy bizonyos eseményre fókuszál, amely történetesen közvetlenül a második rész előtt zajlik. Az események egy titokzatos alak szökésével kezdődnek az utyrkai börtönből, amely a fagy uralta Tyvia pusztaságának kellős közepén fekszik. A rabról már ekkor sejteni lehet, hogy fontos szerepet kap a könyvben, és csakhamar ki is derül, hogy bizony ő Zhukov, akinek feltett szándéka, hogy újra megerősíti a Cetvadászok bandáját. Ehhez össze is szed két egykori tagot, akik amolyan hadnagyaivá is válnak, és egyiküket felruházza az Ürességből eredő erővel, amelyet egykori vezetőjük, Daud is uralt. Zhukov tervei azonban az egész történet során ködösek és kiszámíthatatlanok maradnak, eleinte nem nagyon lehet érteni, mit miért tesz. Később azért valamelyest összeáll a kép, és a legtöbb részlet értelmet nyer.
Eközben egy másik szálon Corvo és Emily játssza a főszerepet. Utóbbi nem csupán a birodalom úrnőjeként tetszelegve henyéli át a hétköznapokat. Apja, Corvo tanításai az évek során kőkemény amazonná érlelték Emilyt, aki nem ijed meg saját árnyékától. Éjszakánként kisettenkedik a Dunwall városában magasodó Toronyból, hogy az utcákat és háztetőket járva minél jobban megismerje a várost. Azt persze nem is sejti, hogy titkosnak hitt éjszakai kalandjait Corvo minden alkalommal figyelemmel kíséri az árnyékokból.

A két történeti szál hamarosan találkozik, és a két fél egymásnak is feszül. Mivel mindkét oldalon nagy stratégák mozgatják a szálakat, igazi taktikus csaták alakulnak ki. Hol egyik, hol másik jár túl ellenfele eszén, amikor pedig már azt hinnénk, hogy az egyik oldal végérvényesen a másik fölé kerekedik, mindig jön a meglepő fordulat. Christopher kétségtelenül ötletesen és jól átgondoltan építette fel a történetet, amely így végig lebilincselő és izgalmas marad. Eközben pedig remekül adja vissza a Dishonored játékok egyébként is sajátos hangulatát, és ügyesen készíti elő a második játékot.

A képmások ura egyetlen igazi hibája, ha lehet egyáltalán az ilyesmit annak nevezni, hogy a játékok nélkül bizony elég nehezen érthetőek az események. Az író sokszor utal vissza az első játékra, és Corvo (no meg a Cetvadászok) különleges képességét sem magyarázza meg külön, egyszerűen csak használja. Így aki előbb veszi kezébe a könyvet, mintsem leült volna akár egy percet is játszani valamelyik játékkal (de főleg az elsővel), az nem feltétlenül fogja érteni benne a dolgokat.
Aki viszont nagy rajongója a szériának, és még olvasni is szeret, az semmiképp se hagyja ki. Remekül felépített és izgalmas történettel lenne különben szegényebb, amely akár meg is hozhatja a kedvet a második játékhoz, ha az eddig valakinek esetleg kimaradt. Mert ahol a regény véget ér, pontosan ott kezdődik a Dishonored 2.