Jövő héttől, március 29-ével kezdődően vetítik egy-egy alkalommal kilenc magyarországi nagyváros mozijában a Vakondok 4 – Végigjátszást. A dokumentumfilmről nagyjából egy évvel ezelőtt hallottam először, amikor a készítők elkezdtek egy-egy részletet közzétenni a leforgatott interjúkból. Gyorsan körvonalazódott belőlük, hogy a hazai játékfejlesztés hőskoráról, elsősorban a ’80-as és ’90-es évekről szól majd a film, bemutatva, hogyan zajlott akkoriban a játékok fejlesztése a hírhedt vasfüggöny innenső oldalán. Mivel magam is ebben az időben ismerkedtem meg a számítógépes játékokkal – ZX81 és Commodore 64 gépekkel kezdve –, nem csoda, hogy óriási érdeklődéssel vártam, hogy kész legyen a Vakondok 4. A héten aztán egy sajtóvetítés keretében végre meg is nézhettem az alkotást.
A bemutatót a rendező, Matusik Szilárd vezette fel röviden (vele nemrég interjút is készítettünk, amit itt olvashattok), hogy aztán 100 percet üljek izgatottan és kíváncsian, a terem kényelmesen puha székéből meredve a hatalmas vászonra. A kezdés egy kis sci-fi történet volt, valamilyen keretet ugyanis adni szerettek volna az interjúknak a készítők: a jövőben indul egyfajta nyomozás a Magyarországon fejlesztett játékokról. A képregényszerű részek mellett a nyolcbites éra játékait – leginkább az Impossible Missiont – megidéző animációs jelenetek kötötték össze a hazai játékfejlesztés kezdeteiről, körülményeiről megszólaló interjúalanyok sztorijait, és még „töltőképernyőt” is kaptunk az egyes blokkok között, mintegy szusszanásul, hogy fel tudjuk dolgozni a rengeteg információt.
A film gerincét a Novotrade jelentette, hiszen annak megalapításával indult gyakorlatilag el itthon a játékfejlesztés a ’80-as években. (Meg úgy általában, a Novotrade neve egyfajta fogalom volt akkoriban a számítástechnika iránt érdeklődők számára – kíváncsiságból ránéztem a könyvespolcomra, persze az ő kiadásukban jelent meg „A Commodore 64-es belső felépítése” és „A VC-1541-es lemezegység programozása” című könyv is.) Egyszerre több tíz csapattal dolgoztak, amelyekben jellemzően 4-6 fő ténykedett – némelyik saját játékon dolgozva, mások pedig a kor más gépeire átírva megbízóik meglévő játékait. Érdekes volt hallani, hogy a többséget a lelkesedés, az újat alkotni akarás hajtotta – volt, aki hónapokig a fizetését se vette fel, annyira másodlagos volt az épp a számára –, miközben olyan dolgokat hoztak létre, amelyekről sokszor maguk se hitték el, hogy meg lehet csinálni (nem egyszer a külföldi megbízókat is rendesen meglepve). Ilyen volt például annak idején a teljes képernyős horizont egy repülőgép-szimulátorban, egy first-person-nézetes, 3D-s labirintus a Scarabeusban vagy az, hogy fejlesztőkészlet nélkül sikerült játékot készíteni Nintendo-masinára, áramkörről áramkörre visszafejtve a hardver működését. Szó esett a filmben a nehezítő körülményekről, mint például a gépek kalandos becsempészéséről vagy a megvesztegetett vámtisztekről, de az is kiderült, hogy a viszonylagos elszigeteltség előnyt is jelentett, mert így nem nagyon tudott egy-egy készülő program kiszivárogni se. A film utolsó kb. harmada-negyede aztán már a kilencvenes évekről szólt, például a Digital Reality (alapításkori nevén Amnesty Design), az Invictus és a Philos Laboratories csapatokról. A közel 50 interjúalany sok-sok érdekes történetet elevenített fel a 100 perc során, így egy percig se lankadt a figyelmem.
A dokumentumfilm megvalósítás amúgy már önmagában is igen profi: minden egyes interjút más környezetben vettek fel, amit minden esetben animációs megoldásokkal turbóztak fel. Stein Róbertnél például pixelmacska feküdt a kanapén – asztalán meg egy pixelegérke üldögélt, Mérő László mögött pixeltehenek legelésztek békésen, Fehér Gábor, Kiss István és Kreiner Tamás (a Digital Reality munkatársai) hátterében pedig az Imperium Galactica környezetét, űrhajóit láthattuk. Így aztán különösen nem lett unalmas egyetlen perc se – bár persze az interjúk már saját jogukon is érdekesek voltak. Ráadásul több külföldi személy is a kamera elé ült, például a The Last Ninját eredetileg magyar fejlesztőkre bízó System 3 egyik fejese, vagy a Games Workshop alapítója, az Eidos egykori elnöke, Ian Livingstone.
Számomra ráadásul sok-sok személyes emlék is előjött közben („Ó, ezzel is játszottam annak idején!”; „Jé, ezt is itthon fejlesztették?”), amit külön tetézett, hogy az interjúalanyok közül igen sokakat személyesen is megismerhettem a játéklapoknál eltöltött elmúlt közel negyed évszázad során.
A Vakondok 4 – Végigjátszás egy igazi hiánypótló alkotás lett, egy érdekes dokumentumfilm, amit úgy gondolom, a hazai játékosoknak mindenképpen érdemes megnézniük. Akik már a nyolcvanas években játszottak, azok óriási nosztalgiával ülik végig a filmet, míg a fiatalabbak rácsodálkozhatnak, hogy mi folyt itthon akkoriban. A mozivásznon ugyan csak pár alkalommal lesz látható a Vakondok 4 (a vetítési időpontokat és helyeket a vakondok4.hu weboldalon lehet meglesni), de minden bizonnyal később más formában is megtekinthető lesz. (Az első három Vakondok-film is teljes egészében fent van az alkotók YouTube-csatornáján.)
