Véget ért a Clementine újabb kalandjait elmesélő, A New Frontier alcímet viselő 3. évadja a Telltale Games The Walking Dead sorozatának. Élménydús egy menet volt, mi tagadás... És természetesen nagyon várom már a folytatást, mert minden morgásom ellenére továbbra is lenyűgöz, milyen mesterien használja a Walking Dead világát a kaliforniai csapat.

Az évadkezdő cikkemben méltattam, milyen jó tempója van a történetnek – erre a 3. epizódra sajnos leül egy kicsit az egész, és nem is nagyon pörög fel egészen a 4. epizód második feléig, ami viszont kiválóan készíti elő a finálét. Clementine is többet szerepel végre, és visszaemlékezések formájában megtudhatjuk, mi is történt vele pontosan a 2. évad óta. Főhősünknek, Javinak pedig nemcsak a túlélésért és az ezzel járó problémákkal kell megküzdenie, hanem a családban elfoglalt helyét is meg kell találnia a mi irányításunkkal úgy a múltban, mint a jelenben. Elnézést, ha kissé zavaros az, amit írtam, de spoilerezés nélkül nem tudom ezt jobban megfogalmazni. Az továbbra is áll, amit az évad elején mondtam: a holtak jelentette fenyegetés szinte folyamatosan ott van, és az 5. epizód az, ahol az emberi gonoszság és a horda jelentette veszély tökéletes egyvelege teljesedik ki a végén – sőt, a lezárás sem valami gyorsan letudandó kötelező elemként van jelen, hanem kellő hosszban varrja el a legtöbb szálat (és remélhetőleg vezeti fel a 4. évadot).

Ahogy az lenni szokott, döntéseink alakítják a történetet – de ennek váza gyakorlatilag fix, így ha nagyon szigorúan vesszük, kis túlzással tulajdonképp csak annyi dől el, ki éli túl az eseményeket, illetve hogyan viszonyulnak hozzánk a többiek. Ellentétben Michonne-nal, Javit úgy alakíthatjuk, ahogy nekünk jól esik: én hősszerelmes jófiúnak dirigáltam, aki néha meggondolatlan döntést hozott; de ha akarjuk, lehet belőle egy önző szemétláda is. És persze adott a lehetőség, kikkel fűzzük szorosabbra a kapcsolatunkat.

Ahogy e sorokat bőszen pötyögöm, azon filozofálgatok, hogy az ilyenkor megszokott mantrámat vegyem-e elő... Stephen Kingtől is az ember borzalmakat, vért, halált vár, ha leveszi egy könyvét a polcról, és ha ehelyett rózsaszín ködbe burkolózó romantikus lányregényt kapna, hát minimum Christine lökhárítójára kötözné, szóval nekem is talán hiba lenne nem megemlítenem, hogy ez a Walking Dead sem igazán nevezhető játéknak – legalábbis a hagyományos értelemben nem. A játékmenet (már ha beszélhetünk ilyesmiről) olyan 80%-ban a párbeszédek válaszlehetőségeire fókuszál, kb. 15%-ban QTE gombpüfölés (abból is az egyszerűbb fajta, tehát nem kell bonyolult és hosszú kombókat megtanulni), és csak a maradék 5% az, ahol némi mászkálás és nézelődés, illetve nyomokban tárgyhasználat történik. Hogy ez mennyire baj, azt döntse el mindenki maga – én már elfogadtam, hogy az a fajta szellemi kihívás, ami az első szezonban még ott volt, már nem jön vissza.

A Telltale ismét remek alkotást tett le az asztalra – aki tudja, mire számítson, az elégedett lehet vele. Lehet panaszkodni a grafikára meg az animációkra, hogy kezd eléggé avítt lenni, de mindezért kárpótol a remek színészi teljesítmény (a hangokra gondolok) és a kiváló zene. Waking Dead rajongóknak kötelező darab, de mások is nyugodtan tegyenek egy próbát vele, nem fogja megbánni.