Mit is írhatna az egyszeri játékteszter egy olyan sorozat legújabb darabjáról, amely 2005-óta cirka huszonnégy epizóddal büszkélkedhet, ami egyszersmind azt is jelenti, hogy évente átlagosan 1,86 új része jelenik meg (na jó, legyen évi átlag kettő)? Aki kicsit is otthon van a videojáték popkultúrájában, az az előző kérdés hallatán anélkül is tudja, hogy a Traveller’s Tales és a LEGO közös franchise-áról van szó, hogy elolvasná jelen ismertetőnk címét. Nos, egyfelől nem is tévedne senki, aki erre voksolt, másfelől viszont ettől a kérdés még megválaszolatlan marad. A brit fejlesztőcsapat és a dán kockagyártó legújabb produktuma ismét a DC multiverzumba kalauzolja el a közönséget a LEGO Batman trilógia egyfajta spin-off játékának tekinthető alkotásával, a LEGO DC Super-Villainsszel, amelyben ezúttal azonban – mint ahogy az a címéből is kiderülhet – nem a jófiúk és -lányok, hanem a csúnya gonosztevők oldalán vághatunk neki kalandjainknak.
A történet szerint ismeretlen hősünk (naná, hogy az, hiszen mi alkottuk meg őt tokától-bokáig pár perce) valahogy bejut Ivo professzor laborjába, ahol azonban Jim Gordon kapitány és emberei állják útját. El is viszik őt a Metropolisban található, szuperbiztosnak vélt Stryker szigeti börtönbe, hogy kikérjék róla – némi kis bünti enyhítésért cserébe – az itt őrzött Lex Luthor szakvéleményét és szakfelügyeletét. Na persze az is közrejátszik ebben, hogy a nem túl eredeti módon Az Újonc névre keresztelt, teljesen hangtalan alak némi kis szuperképesség-beszippantó erőre tett szert a titkos Amazo kísérlet során. Mielőtt azonban Lex belecsaphatna a virtuális kockatenyerekbe, fő testőre, Mercy Graves tűnik fel a színen, és kiszabadítja főnökével együtt emberünket, no meg jó néhány másik jómadarat, akiknek az Igazság Ligájának egy része próbálja meg odakinn az útját állni. Közben Gothamben Joker és Harley Quinn törnek be éppen a Wayne vállalat egyik egységébe, hogy megkaparintsanak ezt meg azt, amikor megjelenik Batman, így jobbnak látják menekülőre fogni a dolgot. Éppen összefutnak a másik gazfickó-különítménnyel, és a szuperhősök is egyesülnek, amikor hirtelen ott terem egy magát az Igazság Szindikátusa néven aposztrofáló csapat, amelyben mindenki egy-egy jól ismert überhíró alteregója egy másik, párhuzamos dimenzióból, a Hármas Számú Földről. A zűrzavarban az Öngyilkos Osztag és a többiek gyorsan kereket is oldanak, de Harley még végignézi, ahogy a Szindikátus nemes egyszerűséggel eltünteti a Ligát, mondván, hogy tegyenek valami hasznosat máshol. Azt „Mr. J” „Cukros Popcornja” is tudja, hogy ez bizony senkinek nem jelenthet jót, így a „macska-egér játék a macska nélkül mit sem ér” alapon az Újonc vezetésével összefognak minden DC idők leggonoszabb lángelméi, hogy helyre tegyék az Egyes Számú Föld dolgait.
Az idei második LEGO videojáték, ahogy az sejthető, telis-tele van az előző részekből már untig megismert játékelemekkel, ami igaz jó néhány bosszantó bakira is. Ugyanakkor azonban mégis sikerül valami újszerűt nyújtania, ami által valahogy az utóbbi idők egyik legkellemesebb alkotásává avanzsál a szérián belül. Első körben itt van a már említett karakteralkotás, amely során igen részletesen, már-már a szerepjátékokra emlékeztető módon kreálhatja meg ki-ki a maga kis velejéig romlott, avagy csupán szimplán bekattant antihősét. A kinézetünk mellett személyiségjegyeinket és képességeinket is kiválaszthatjuk, amely utóbbiakat a történet során megszerzett újabbakkal bővíthetünk. Egyébként minden egyes szereplőnek – akikből jó sok, több mint százhetvenféle van – megtekinthetjük a karakterlapját, így már a saját szemünkkel is láthatjuk, hogy Joker vagy Pingvin mennyire zakkant, és miket tudnak bevetni mások ellen. A harcok is valahogy most kicsit jobban eltaláltak lettek, ami igaz a valamivel kevésbé tufa MI-re is, így a botok nem feltétlenül csak simán ronggyá verhetők, időnként némi taktikázás is elkél a lenyomásukhoz. Az egyes szereplők nagyon adják a megszokott, rájuk jellemző hangulatot, és abszolút ott van, amikor például Rébusz elmezavaró sugarakkal vagy Madárijesztő hatalmasra növő rémekkel támad, de Macskanő vagy Gepárd másokat ízekre szedő farka és karmai is igen ütősek.
Az egyes helyszínek több területrészre oszlanak, ami azért is üdvös, mert így nem kell teljesen az elejéről újrakezdeni egy-egy pályát, ha rosszul alakulnak a dolgok. Egyébiránt a játékmenet abszolút maradt a régiben, vagyis a fősztori küldetései mellett mellékküldiket is elvállalhatunk, vagy a szabad kóborlás módban a már megnyitott karakterek közül összeállított csapattal mehetünk vissza egy adott helyszínre, és kaparinthatunk meg addig el nem érhető dolgokat. Az alapmetódus is ugyanaz, mint eddig, vagyis valahova elérve mindent és mindenkit szét kell ütnünk, közben időnként építenünk ezt-azt, néha pedig rejtvényt fejtenünk, és ezek által továbbjutnunk. Ezt ismét egymagunk, vagy pedig egy társunkkal osztott képernyőn kooperálva tehetjük meg, ami részemről újfent remek alkalmat kínált a lánykáimmal való közös kikapcsolódásra.
Mindehhez a már megszokott, „legós” megvalósítás társul, ami azonban nem csak szépet és jót jelent. A színes-szagos effektekkel teli képi világ alapvetően nagyon rendben van, de az igen bosszantó, hogy egy PlayStation 4 Prón játszva is még mindig befigyel időnként a már a régi időkben is zavarónak számító V-Sync hiány. Kevésbé okoz szemrángást ugyan, mint a jó pár évvel ezelőtti epizódoknál, még a hetedik konzolgeneráción, de azért jól látható és érezhető a zsúfoltabb helyszínek és/vagy a gyorsabb képmozgások esetén. A kamerakezelés suta megoldásai ugyancsak még mindig fennálló problémát jelentenek, ami miatt gyakran nem is tudjuk, hogy karakterünk éppen hol van és mit is csinál, szimplán azért, mert egyáltalán nem látjuk őt. A zene ugyanakkor az eddigi legjobb, amit a szériában hallottam, és a kockuláshoz több mint kellemes atmoszférát teremt, amelyet a vérprofi szinkron és az idiótánál fárasztóbb poénok is durván alátámasztanak. A vezérlés alapvetően nem változott az eddigiekhez képest, ami egyfelől rendben van, másfelől azonban a járművek gyakorlatilag irányíthatatlan volta egy újabb visszatérő – és még mindig megoldatlan – problémát képvisel.
Nos, a bevezetőben feltett kérdésre remélem, a fenti néhány bekezdés megadta a választ: sok megszokott, de némi üdítően friss és újszerű dologról íródott ez az ismertető. A LEGO DC Super-Villains az elnyűhetetlen szuperhősös irányvonalat veszi ismét elő, ezúttal azonban egy kis csavarral, hiszen most a jófiúk helyett a (nem is annyira) rosszak helyére léphetünk a játékban. Akadnak benne még mindig – érthetetlen módon ki nem javított – bakik, de a karakteralkotás szabadsága, a kiváló hangulat, a dinka poénok, a szuper hanganyag és a rengeteg képregényes utalás bőven kárpótolnak ezekért mindenkit. Azt kell mondjam, hogy a Traveller’s Tales tinédzser sorozatának huszonsokadik része egy huszáros vágással megmentette a játékot az „egy újabb rókabőr, csak idén a második” felhanggal történő sóhajtást követő legyintés utáni sarokban landolástól, de tartok tőle, hogy azért a következő epizódban ennél kicsit már több fog kelleni az üdvösséghez. Én mindenesetre bizakodó vagyok.
