Valamikor hajdanában, a 2000-es évek elején, bohó és ifjonti egyetemistaként az évfolyamtársnők és egyéb jánykák hajkurászása mellett bőszen irtottam a náci haderőt az akkoriban reneszánszát élő második világháborús shooterekben. Ezek közül kitűnt a Rebellion akkoriban még egyedinek számító 2005-ös alkotása, a Sniper Elite, amelyben talán minden addigi programnál számottevőbb módon jelent meg a ballisztika, és amelyben nem az ész nélküli, vakmerő lövöldözésé, hanem a gondosan kivitelezett, és csendesen, távolról végrehajtott akcióké volt a főszerep. A több díjat is bezsebelő játék sikere ellenére is csak bő hét esztendő múlva kapta meg első folytatását, amelyet további kettő egyenesági, és több mellékszálat képviselő követett azóta. A szóban forgó második epizód, a Sniper Elite V2 felújított, mai gépparkra átültetett teljes kiadása Remastered alcímmel nemrégiben került a boltok polcaira, mi pedig meglestük, mire számítsanak az arra beruházó játékosok.
A sztori a háború végnapjaiban játszódik, és annak részben fiktív, alternatív valóságon alapuló hátterében az amerikaiak Operation Paperclip névre keresztelt hadművelete áll. Ennek keretében az akkor hatalmas vívmánynak számító V-2-es rakéták technológiáját kidolgozó tudósokat szerették volna átcsábítani magukhoz, hogy a későbbiekben, illetve a hidegháborús űrversenyben immár náluk kamatoztassák tudásukat. Voltak azonban olyan koponyák, akik vagy hűek maradtak hazájukhoz, vagy kedvezőbbnek tartották a szovjetek hasonló ajánlatát, így nem volt mit tenni, mint bevetni az OSS egyik legzseniálisabb ügynökét, a német származású amerikai, az ellenséges vonalak mögé beépíthető mesterlövészét, Karl Fairburne hadnagyot. Vele hajthatjuk végre az egyes küldetéseket egymagunkban, avagy egy cimboránkkal együttműködve kooperatív módban.
Nos, nem szeretnék senkiben se túl nagy reményeket táplálni, így már viszonylag az elején leszögezem: ez bizony nem egy, a nulláról újrakezdett fejlesztésű játék, hanem a szó hétköznapi, legegyszerűbb értelmében vett újrakiadás. Ez nagyjából annyit tesz, hogy hét évvel az alapverzió megjelenése után megkapjuk kb. ugyanazt, valamennyi időközben megjelent kiegészítőjével megspékelve, on- és offline játékmódokkal, néhány, a zombis mellékszálból ismerős játszható plusz szereplővel, és egy picit feltupírozott, a megfelelő gépeken és megjelenítőkön akár 4K felbontásban pompázó külcsínnel. Slussz! Sem a grafika nem lett egetverően szemkápráztató (sőt, így utólag visszanézve már 2012-ben sem volt kiemelkedő), sem a játékmenet nem esett át semmilyen nagyobb változáson, így maradt az eredeti, ma már kicsit idejétmúlt, lineáris mederben, ami az ebből kilépő harmadik, és főleg negyedik rész ismeretében különösen nagy visszalépésnek tűnhet a mai játékosok szemében.
Gyakorlatilag végig meg van határozva az utunk, így nekünk annyi a dolgunk, hogy a kb. 30-60 perces küldetések során eljussunk oda, ahová a program jelöli, lehetőleg észrevétlenül, mert bizony hiába van nálunk egy rendes arzenál, a közelharcban nem jeleskedünk. Közben bevethetünk az ellenfeleinket elterelő, zajt keltő köveket, aknákat helyezhetünk el, vagy biztosíthatjuk egy helyiség bejáratait drótcsapdákkal. A célponthoz elérve aztán a játék választott nehézségi fokától függő mértékben a szelet, a távolságot és minden egyebet figyelembe véve, lélegzetünket visszatartva lőhetjük ki golyóinkat, látványos bullet-cam, és pontos találat esetén a Mortal Kombathoz hasonló röntgenfelvételek kíséretében, hogy aztán a viharnál is sebesebben tűnjünk el a menekülési pontig.
Ez utóbbiban persze az is nagy segítségünkre van, hogy megfelelően biztosítottuk-e magunknak odafele a terepet, de még így is gyakran futunk bele egy váratlan őrjáratba, vagy vesznek minket észre gyakorlatilag az orrunk hegyének árnyékáról. Itt nincs gondos körülkémlelés, terepfelmérés, akciótervezés, helyette van a pályatervezők által előre kijelölt útvonal, valamint viszonylag limitált lehetőségeink szűkösebb tárháza, így végig azt és ott tehetjük, amit és ahol kell. Ez pedig 2019-ben, egy ilyen stílusú játékban, amelynek ráadásul időközben két remek, sokkal komplexebb epizódja is megjelent már, igen soványnak hat. Teljesítményünket pontozza is a játék, aminek bevallom, nem kifejezetten láttam sok értelmét, de rontani nem rontott a dolgon, még ha az újrajátszási késztetést sem éreztem magamban miatta. Sajnos a nehézkes irányítást és a kamerakezelés hibáit sem orvosolták a készítők, pedig lett volna mit csiszolni ezen a téren, ellenben a fotó mód segítségével készíthetnek pár jó képet az erre fogékony felhasználók.
Az egyszemélyes kampány, az összesen négy DLC küldetés, az eredetileg csak lassan összeszedhető fegyverek azonnali elérése és a Zombie Army sorozatból vett skinek mellett kooperatív és kompetitív többjátékos tartalom is került szép számmal a kicsit leporolt, amolyan Game of the Year kiadásnak is felfogható programba. Kooperatív módból négyféle (a kampány; a Kill Tally nevű horda mód; az Overwatch című, egy mesterlövész és egy terepügynök kettősét felvonultató szösszenet; illetve az idővel való versenyfutásra kihegyezett Bombing run), míg kompetitív módból ötféle (Deatmatch, Team Deathmatch, Distance King, Team Distance King, Capture the Flag) található a csomagban. Közülük a pontos találatok távolsága, nem pedig azok mennyisége alapján bennünket jutalmazó Distance King módok talán a legérdekesebbek, a többi semmiben nem emelkedik ki az átlagos lövöldék közül.
A Rebellion remek második világháborús, mesterlövészes sorozta, a Sniper Elite nem egy kiváló folytatással, hanem egy feledhető, a szó legegyszerűbb értelmében vett újrakiadással lett nemrégiben gazdagabb a Sniper Elite V2 Remastered jóvoltából. Aki játszott vele hét évvel ezelőtt, az maximum nosztalgiázás végett, aki nem, az pedig – főleg a harmadik és negyedik részek után – leginkább fenntartásokkal, mintsem elvárásokkal telve vesse bele magát a játékba. Nem mondhatom rá, hogy rossz, de azt sem, hogy egy ilyesfajta, az aktuális konzolgeneráció hajnalára jellemző, éppen, hogy leporolt, minimálisan feltupírozott látványvilágú, minden közben megjelent tartalmat egybegyűjtő, mai szemmel nézve régimódi játékmenettel megáldott alkotás időszerű és hiánypótló lenne a mai piacon.
