A Castlevania játékok közül a '98-as, stílusteremtő Symphony of the Night nem hiába az egyik legkedveltebb alkotás. Jó 20 esztendőn keresztül elkerültük egymást Alucard kalandjával, pedig az általa formált metroidvania típusú címeket habzsolom. Tavaly végül pótoltam ezt a remekművet, majd lázas izgalomba jöttem, amikor végre pontos dátumot kapott spirituális örököse, a Bloodstained. A dolog érdekessége, hogy a fentebb taglalt produktumról híres Koji Igarashi hozta tető alá, egy nem mindennapi Kickstarter kampány keretei közt. Több mint 5 millió dollárt sikerült összekalapozni a lelkes támogatóknak hála, így elég érdekes (elmebeteg) dolgok is megvalósultak.
2018-ban így egy retró 2D Castlevaniára hajazó stuff látott napvilágot Curse of the Moon alcímmel, amely a mostaninak egyfajta előzményjáték-félesége. 5+1 támogató házi kedvence is bekerült démoni formában ellenségként, amit nem tudtam eleinte hova tenni előzetes információ ismerete nélkül a velük való találkozáskor. Igazi sikertörténetté vált a játék már a megjelenése előtt, de a jövőben is támogatni fogják sok ingyenes és fizetős DLC formájában. De a hosszúra nyúlt bevezető után beszéljünk azért a kész műről is.
A történet hőse Miriam, aki egy alkímiai átoktól szenved. Képes mágikus kristályok által varázsolni, de bőrébe beivódott az értékes elem. Ennek hátrányait barátján, a Bloodstained főellenségén láthatjuk, hiszen az ő testének nagy része kristályformában pompázik. A fiatal hölgy egy kastélynyi démonnal kerül szembe, hogy véget vessen Gabel rémuralmának.
Rengeteg dolog átkerült a Symphony of the Nightból, kezdve az egész játék felépítésével. Minden képernyő egy szoba, ami lekövethető a megjeleníthető térképen. Menteni csak a különleges pihenőkben lehet, és erősen ajánlott is. Ilyenkor teljesen visszatöltődik életünk és varázserőnk, elhalálozás esetén pedig a legutolsó mentett pihenőből vághatunk neki újra a felfedezésnek. Picit frusztrálhat egy 10-15 perces etap elvesztése, de ez adja a kihívást.
A ránk törő rémségek száma 100 fölött található, és elég ötletesek, a mezei varangyos békáktól az extrém kreatúrákig rengeteg különféle dög képviselteti magát. A helyszínek között teleporttükrök segítségével közlekedhetünk, az elérhetetlennek tűnő helyekhez pedig képességeket kell gyűjtenünk. Ezeket főellenségektől nyerhetjük el, de szinte minden mezei ellenség kis eséllyel dobhat egy egyedi kristályt. Ezekből vannak passzív és aktív támadóvarázslatok. Megidézhetünk társakat, ilyenkor kis állatkánk tőlünk függetlenül szintet léphet.
Miriam fegyverek széles tárházát begyűjtheti. Alapból a Street Fighterre hajazó Chun Li-rugdosással operál, de már az első képernyőkön találhatunk tőrt, rövid kardot, pisztolyt és ostort is akár. Minden ölőalkalmatosság teljesen máshogy viselkedik, így saját szájízünknek megfelelőt erőltethetünk. Nekem a gyors rövidkardok jöttek be, de a kétkezes szablyákkal is szépen aprítottam. Hölgyünkre aggathatunk ruhadarabokat, kiegészítőket, így növelhetjük a statjait. Találkozhatunk bajba jutott emberekkel, különféle boltosokkal csereberélhetünk, és még új tárgyakat is létrehozhatunk szörnyalkatrészekből az alkímia segítségével.
A zenék nagyon hangulatosra sikerültek (régi Castlevania-motoros alkotta), a japán hangsáv mellett pedig választható többek közt az angol is. Sikerült egy célkitűzés miatt megnyerni David Haytert az egyik fontosabb szereplő hangjának, de az eredeti Alucardot alakító úriember orgánuma is felcsendül. Ezen kívül rengeteg apró utalás történik az 1998-as mű irányába – aki szerette azt, nagyon fogja értékelni az easter eggeket. Egy bő 10 óra után jutottam el a rossz befejezéshez, ami a játékidő fele.
A negatívum főként a grafikánál jön elő, ami az optimalizálatlan engine velejárója. A 3D-s részek se túl izmosak, ahogy néhol fordul a kamera. Mostanra már a legtöbb nagyobb hibát orvosolták javításokkal (Switchen botrányos volt), de kisebb bugokba bele lehet szaladni. Ettől függetlenül ajánlom a játékot, főleg a metroidvania stílus és a Symphony of the Night szerelmeseinek.
