A Kingpin kiadó tavaly útjára indított Vertigo kiadványai közül a Prédikátorról nemrég értekeztem, ideje hát rátérnünk az egy fokkal kevésbé elborult, ám történetében, mondanivalójában még súlyosabb kérdéseket boncolgató Y, az utolsó férfira.
2002. július 17-én egy rejtélyes fertőzés néhány másodperc alatt kiirtja az összes hím emlőst, beleértve a még meg nem született magzatokat. Minössze egy Yorick Brown nevű huszonéves amatőr szabadulóművész és a gondjaira bízott kapucinus majom, Ampersand élték túl, akik valamilyen különös oknál fogva a világon egyedül immunitást mutatnak a kórral szemben. Ezzel együtt az emberi faj fennmaradásának egyik utolsó eszközévé válnak, és számtalan, az új világ felépítését célzó csoport célkeresztjébe kerülnek, beleértve a női politikusokból és elhunyt politikusok feleségeiből felállt új amerikai kormányt, valamint egy radikális, Amazonok névre hallgató fanatikus sereget, akik a férfiak kipusztulását a sors akaratának tekintik, és bizonyítéknak arra, hogy a férfi nem puszta létezése természetellenes volt. Egy csak 355-ös ügynök névre hallgató titkosügynök/testőr társaságában Yorick furcsábbnál furcsább emberekkel találkozik a túlélése okainak keresése közben, valamint a férfiak nélküli világ legkülönfélébb következményeivel, változásaival.
Brian K. Vaughan és Pia Guerra mesterműve kétségkívül egyike a legkomolyabb és legnyomasztóbb képregényeknek, amelyekhez pályafutásom során szerencsém volt. A történet csavaros, a karakterek minden oldalon remekül megírtak, a szerzőpáros pedig tökéletes tempóban vezeti a cselekményt – hol folyamatosan pörög, hol pedig leül és hagyja leülepedni a történteket, egészoldalas képeken időzik el az önmagából kifordult, pusztulás szélére sodort világon. Mindez pedig különösen dicséretes, ha azt vesszük, Vaughan és Guerra mennyire kényes területre lépett a történettel.
A kizárólag egy nem társadalmára épült utópiák/disztópiák ugyanis időről időre felbukkantak a fantasztikus irodalom soraiban (képregényes berkekből elég csak a Wonder Woman amazontársadalmára és ennek más kiadók, szerzők által továbbköltött másolataira gondolnunk), a témát viszont jellemzően ugyanabba az irányba vitték el: vagy idilli, tökéletes, legfeljebb ideológiai szempontból támadható utópiát prezentáltak (például a fejlett, tökéletes társadalomba belépő férfiakra automatikus halál várt) vagy rémálomittas elmebajt. Guerra és Vaughan egy olyan, férfiak nélküli disztópiát vázolt fel a Y oldalain, amely nem illik igazán egyikbe sem, a férfiak hiányát pedig füzetről füzetre, gyakran a főhős perspektívájából akár hosszasan kilépve vizsgálja a legkülönbözőbb szempontokból, miközben egyikben sem adnak választ igazán arra a kérdésre, hogy lehet-e ideális vagy a megszokottnál ideálisabb egy pusztán, vagy legalább túlnyomórészt nők által irányított társadalom.
A pestisnek ugyanis vannak egyértelmű pozitív hatásai: rengeteg komoly, tapasztalt és férfi kollégáiknál vagy feletteseiknél tapasztaltabb nő veszi át az irányítást, egyetlen varázsütésre vége szakad a bántalmazó kapcsolatoknak, és kipusztul a hagyományos családmodell is a nők számára velejáró társadalmi nyomással együtt. A másik oldalról viszont a gazdaság és az ipar világszinten romokban hever a szinte kizárólag férfiak által betöltött munkák megszakadása miatt, nők milliói sodródnak a téboly szélére rokonaik, barátaik, gyermekeik elvesztése miatt, a két oldal közé a szerzőpáros pedig időről időre egészen szürreális pillanatokat is felvonultat a helyzet teljes átérzéséhez, amire remek példa rögtön a második füzetben felbukkanó egykori modell, aki más lehetőségek híján egy átalakított kukásautóval járja a várost, és a még felfedezetlen, fertőzésveszélyes férfitetemeket gyűjti be éhbérért.
A bemutatott női társadalom pedig sok minden, de még csak véletlenül sem összetartó. Hiába tűntek el a férfiak, a társadalmi, politikai, vallási széthúzások ugyanúgy megmaradtak, sőt, többségük még erőszakosabb, agresszívabb formát öltött, hiszen számos vita kimenetele és a győzedelmes fél az esetek többségében vélhetően nem pár évre határozza meg a dolgok menetét, hanem végérvényesen megváltoztathatja az új társadalmi rend aspektusát. Az összetűzések pedig a legerősebben pont a főhős, Yorick körül csapódnak össze, hiszen egy személyben a megsemmisült régi világ kísértete, utolsó túlélője – így egyesek számára a lehetőség annak helyreállításához, mások számára a hatalomgyakorlás eszköze, míg egy harmadik fél gyakorlatilag Antikrisztusként tekint rá, a férfiak bűneinek megtestüléseként, aki amíg él, nincs valódi esélye az újrakezdésnek.
![Prédikátor – Szókimondó, cinikus szentségtörés [képregény]](/gallery/article/53505/article-headline-1.jpg)
Prédikátor – Szókimondó, cinikus szentségtörés [képregény]
A Kingpin tavaly visszatért a felnőtt képregényekhez.
Guerra és Vaughan pedig nem csak a történet kidolgozására és vezetésére helyezték a hangsúlyt, de a Y oldalrendezése, panelrendszerezése is kimondottan kezdőbarát nagyobb, szélesvásznú, oldalanként legfeljebb négy-öt panellel, amelyek felépítésükben, tartalmukban lényegretörő, filmes szemléletet képviselnek, és súlyos tartalma ellenére könnyen olvashatóvá teszik a Y, az utolsó férfi történetét. A boncolgatott kérdések és témák miatt viszont bizonyos szempontból tekinthető legalább annyira felkavarónak, mint a szintén Kingpin berkeiben megjelent Prédikátor, emiatt nem biztos, hogy mindenki kedvencévé válik. Egy esélyt azonban mindenképp érdemes adni neki, ha érdeklődtök a komolyabb, felnőttebb képregények iránt (ha rendszeres olvasói vagytok ennek a képregényes rovatnak, úgy vélem, ez a sejtésem helytálló), és ezúton is köszönöm a Kingpinnek, hogy belevágtak a kiadásába.
