Azzal, hogy az NVIDIA 2018-ban bemutatta a világ első olyan videokártyáját, amely már valós időben is képes ray tracinggel megjeleníteni a játékok világát, kétségtelenül egy új videojátékos korszak vette kezdetét. Persze e technológia még most is mondhatni, gyerekcipőben jár, hiszen a szükséges hardver még mindig egy használt kocsi árával vetekszik, ráadásul egyelőre a fejlesztők sem kezdték ontani magukból az új technológiára épülő játékokat. Most még sokan bizonytalanok lehetnek, hogy a ray tracing is csak egy olyan múló szeszély, mint a tesselation vagy az AMD-féle tress-fx. Mindegyik a maga nemében piszok mutatós új grafikai elem volt, ám valahogy mára mindkettő létezéséről már-már megfeledkeztünk. Vagy mert nem terjedtek el, vagy mert észrevétlenül a hétköznapok nem túl feltűnő (vagy inkább már elvárt) részévé váltak. De a ray tracing talán más lesz. Ha eddig nem is váltotta be a hozzá fűzött reményeket, most eljöhetett az idő, amikor ez megváltozik, és új szelet fog a vitorlájába. És e szelet ezúttal az újgenerációs konzolok gerjesztik.
Új korszak, új design
Szóval könnyen lehet, hogy bármennyire is botrányosan rossz év ez a 2020-as, mégis egy új korszak hajnalát éljük meg épp. A Sony és a Microsoft is a napokban jelentkezett – vagy épp jelentkezik – legújabb konzoljával. Mindkét rivális nagyjából ugyanazokkal a húzószavakkal igyekezett már hónapokkal ezelőtt elcsábítani a játékosokat. Ilyenek voltak a villámgyors SSD-technológia, a valódi 4K-s felbontás és 60 fps teljesítmény, a visszafelé kompatibilitás, és persze igen, a ray tracing is. A jelek szerint mindkét gyártó ezekben látja az új konzolok legfőbb vonzerejét. És könnyen lehet, hogy igazuk van.
Be kell vallanom, én a magam részéről a fogyasztók azon rétegéhez tartozom, akiket a szakzsargon talán úgy hív, hogy késői követők. Mi vagyunk azok, akik ugyan folyamatosan figyelemmel kísérjük a trendeket, a piaci (ez esetben technikai) változásokat, de csak kellő óvatossággal viseltetünk irántuk. Nem ugrunk fejest azonnal a legújabb vívmányokba, hogy majd mi legyünk azok, akik kitapasztalják a hibáikat. Inkább megvárjuk, míg mások megteszik helyettünk, mi pedig már kellő ismerettel és tapasztalattal felvértezve követjük a többieket. Igaz ez rám a kütyük világában is. Mondjuk úgy, hogy mostanáig nem éreztem szükségét a 4K-nak, hiszen hosszú évek óta remekül megvagyok a 1080p-vel is. Ray tracing? Ugyan, minek? Túl sok gond, még több erőforrásigény, kevés játék és még kevesebb olyan plusz, ami tényleg döntően befolyásolja egy-egy játék élvezeti értékét. Nos, ennél nagyobbat ezúttal nem is tévedhettem volna.
Szóval új korszak kezdődik, a 4K és a ray tracing kora. És mint ilyen, a Sony és a Microsoft is úgy határozott, ideje szakítani a hagyományokkal, legalábbis ami a külcsínt illeti. Ám míg az Xbox Series X esetében ez egyértelműen a letisztultságban és a puritánságban, már-már a faéket idéző egyszerűségben ölt testet, addig a Sony tökéletesen a másik irányba ment el. Bár ez a dolog maximálisan szubjektív, azt kell mondanom, hogy a PlayStation 5 a valaha készült legszebb konzol. De hogy a legextravagánsabb, az biztos. A Sony eleve szakított az előző két generációt meghatározó sötét színhasználattal, és az egyébként döbbenetesen robosztus konzolt fehér, egészen furcsa köntösbe öltöztette.
A fekete, egy részén markánsan lekerekített házat két nála jóval nagyobb fehér, eleinte párhuzamos, majd egyre inkább szétálló oldallap közé szorították, mint egy szendvicset. A PlayStation 4-ben megismert LED-csík az egyik fehér lap és a fekete házfal találkozásánál fut végig, szintén markánsan meghajlítva. Az egyedi, egy kissé a Star Wars űrhajóira hajazó megjelenés mind fektetve, mind állítva garantáltan magára vonja mindenki figyelmét. Cserébe a konzol telepítésénél egy kis kiegészítő elem, egy korong alakú talp segítségét is igénybe kell vennünk, mert anélkül mind fekvő, mind álló helyzetben kissé instabilan dülöngél a masina.
Egy vadidegen ismerős
A Sony nagyon sokáig mostohán bánt a hírekre éhes rajongókkal, és csak nagyon-nagyon lassan csepegtette számunkra az információt. Hol egy kiszivárgott kép a fejlesztőknek kiküldött változatról (amely szokás szerint köszönőviszonyban sem volt a végül boltokba kerülő designnal, bár nem kevésbé volt furcsa szerzet), hol egy-két infómorzsa a várható hardver teljesítményéről. Majd néhány hónapja végre kicsit jobban megnyitották a csapokat, és apránként bemutatták a hardvert, majd bemutatkozott a szintén teljesen új kontroller. Csak ezt követően leplezték le a végleges designt, a végére pedig meghagyták a trófearendszert és a kezelőfelületet. Utóbbi az egész rendszer egyik legfontosabb eleme, hiszen szép és jó, hogy maga a konzol vagány külsőt kapott, azért nem azt fogjuk a legtöbbet nézegetni.
Az új kezelőfelületet viszont annál többet (még ha nem is annyit, mint magukat a játékokat ugyebár...). Éppen ezért a Sony saját bevallása szerint is rengeteg munkát ölt bele, hogy az új felület egyszerre legyen innovatív, ismerős, könnyen kezelhető, de mégis az évek során eléggé megváltozott felhasználói igényeknek is megfelelő. Azt kell mondanom, hogy e célok közül érzésem szerint nem sikerült mindent maradéktalanul teljesíteniük. Kétségtelen, hogy a menürendszer egyszerre hat ismerősen, és közben úgy mozgunk majd benne, mint kezdő lékhorgász a jégen. A fejlesztők célja az volt, hogy a játékosok mindig, akár játék közben is bármikor informálódhassanak akár az éppen futó játékról, akár valami egészen másról. Éppen ezért a kezelőfelület hihetetlenül gyors lett, a konzol erejének hála pedig a háttérben futó játék közben is úgy szaladgálhatunk benne, mintha semmi más nem terhelné épp a processzort.
A kontroller PS-gombját megnyomva nem egyből a főmenübe ugrunk vissza, hanem helyette egy a játékhoz kapcsolódó menübe, alatta pedig a régről ismerős kezelőszerveket találjuk. A nagy csempéken a játékhoz kapcsolódó statisztikákat láthatjuk. Ez mondjuk a Spider-Man: Miles Morales esetében a városban már megszerzett holmik mennyiségét vagy épp a megszerzett trófeákat mutatja. Számomra az egyik legnagyobb meglepetés az volt, ahogy a konzol a félbehagyott játékokat kezeli. A PS4-nél, ha játék közben egyszerűen aludni küldtem a konzolt, utána visszakapcsolásnál újra el kellett indítani a játékot, majd vissza kellett tölteni a legutolsó állást. Ezzel szemben a PlayStation 5 olyan, mintha tényleg csak a TV-t kapcsoltam volna ki. Ahogy újra bejelentkeztem a profilomba, máris nem a menüben, hanem a félbehagyott játék kellős közepén – pontosan ott, ahol abbahagytam – találtam magam.
Ez tehát hatalmas piros pont a szememben (bár biztos lesznek, akiknek nem tetszik). Az viszont már kevésbé szerencsés, ahogy a menük felépülnek. Lehet persze, hogy csak túlságosan is hozzászoktam a PS4 kezelőfelületéhez, ami alapvetően három lépcsőből állt. Felül voltak az olyan menüpontok, mint az értesítések, a letöltések, a profil, a beállítások vagy egyáltalán a kikapcsolás. Majd ez alatt jöttek a telepített alkalmazások és játékok ikonjai egymás mellett, alattuk pedig lassacskán betöltődött az épp kijelölt játék adatlapja és információi. A PlayStation 5 esetében ezt egy kissé megvariálták.
Eleve legfelül két kategóriát találunk: játékok és médiafájlok. Mellettük pedig egy keresőt, a beállítások és a profilunk ikonját az órával kiegészítve. A játékok kategórián belül – dobpergés – a játékainkat és az azokhoz kapcsolódó dolgokat találjuk. A médiafájlok kategóriába pedig a multimédiás alkalmazások kerülnek: Netflix, Apple TV, Spotify, YouTube és hasonlók. Visszatérve a játékokhoz (bár ez igaz a médiakezelőkre is), ahogy váltogatunk közöttük, a konzol villámgyorsan tölti be az aktuális hátteret, zenét és menüt. Kicsit lejjebb görgetve a képernyőt, az adott játékhoz kapcsolódó híreket és az aktuális eredményeinket találjuk. Mindezt mondom, szempillantás alatt betöltve. Nekem a PS4 egyik achilles-sarka mindig is a kezelőfelület volt, ami mai szemmel nézve egy rokkant csiga sebességével volt hasonlatos. Ez ahhoz képest űrsebesség.
De sajnos nem minden fenékig tejfel. Mert, ahogy említettem, a menürendszer felépítését minimum szokni kell. Így az egész kezelőfelület amolyan vadidegen ismerős érzését kelti. Ahogy elsőre megpillantjuk, olyan, mintha mindig is ezt használtuk volna. Ahogy pedig elkezdünk bóklászni benne ide-oda, azon kapjuk magunkat, hogy gőzünk sincs, mit merre találunk. Ami pedig szerintem csak tovább ront ezen, hogy olyan menüsorok eléréséhez, ami a PS4-en csak egy analógkar-pöccintésnyire voltak, itt bizony külön gombot kell nyomkodni. A letöltésmenü például alapból csak az utolsó letöltést mutatja, csak akkor látjuk a többi, még sorban álló elemet (illetve külön a hibaüzeneteket, feltöltéseket), ha megnyitjuk.
PlayStation 5 teszt – Miért dicsérik agyon a DualSense-et?
PS5-bemutatónk második részében a szinte teljesen megújult kontrolleré a főszerep.
Végül, de nem utolsósorban, a fórumok alapján egyelőre akadnak még gondok a konzol firmware-jével. Én szerencsére egyelőre nem futottam bele a neten terjedő hibajelenségek egyikébe sem (maradjon is így!), de sokan igen. Ilyen például a letöltéseket érintő elég bosszantó hiba. Egy játék letöltésekor előfordult egyeseknél, hogy a számláló 98-99%-nál megállt, és soha nem is fejeződött be a letöltés. Így az adott játék nem települt fel a konzolra, de cserébe a PlayStation Store-ban már mint letöltött elemet látták. Vagyis az egész megreked a két állapot között, és sehogy nem lehetett sem letörölni, sem elindítani, sem befejezni a letöltést. Maradt a gyári beállítások visszaállítása, ami ugyebár mindent töröl a konzolról... És így is vannak, akik újra belefutottak a jelenségbe.
Ennyi fért bele a PlayStation 5 élménybeszámoló első felvonásába. A hamarosan érkező folytatásban alaposan megforgatom a kezemben a DualSense kontrollert, amelyről előzetesen csak annyit: nem véletlenül magasztalják világszerte már most az egekbe. Mesélek majd a játékok alatti tapasztalataimról, beleértve a konzol legnagyobb kérdését, a teljesítményét is. És persze magukról a már tesztelt játékokról sem feledkezem meg, ők is kapni fognak szép sorjában egy-egy külön élménybeszámolót.
