A Thomas Was Alone-t bizonyára sokaknak be sem kell mutatni, hiszen mondhatni igazi klasszikussal van dolgunk. Az eredeti még 2012-ben jött ki PC-re, hogy aztán PlayStation 3-tól kezdve PS Vitán át szinte minden platformot meghódítson. Szinte... merthogy a Nintendo Switch eddig kimaradt. De csak mostanáig.

A játék igazi iskolapéldája annak, hogyan működik jól egy narratív jellegű videojáték. Az ember azt gondolná, hogy hihetetlen költségvetés kell, remek színészek, fotorealisztikus grafika és valami filmszerű élmény, mint például egy Uncharted játéknál. Pedig hát van más út is, és az eddig felsoroltak igazából csak a körítést jelentik. A Thomas Was Alone ugyanis egy végletekig egyszerű puzzle-platformer, amelyet néhány remek ötlet ad el. Úgy mint: remek történetmesélés, találó szereplőválasztás, egyszerű, de addiktív játékmechanika, hangulatos zenei aláfestés.
A játék grafikája hihetetlenül egyszerű, mondhatni primitív. Főszereplőink rendes emberi keresztnevekkel (Thomas, Chris, John, Claire, Laura stb.) megáldott síkidomok. Igen, egyszerű mértani formák. Egyik magasabb, másik testesebb, ugyanakkor mindannyian külön egyéniségek. Jól segítenek a színek a megkülönböztetésükben, ugyanakkor mindegyik bír valami egyedi tulajdonsággal (magasabbra ugrik, úszik a vízen stb.). És ahhoz, hogy a 100 pályán végigérjünk, erősen össze kell majd dolgozni.

Amikor azt írtam, hogy a grafika primitív, akkor egyáltalán nem a minőségére értettem, hanem a jellegére. A maga műfajában ugyanis a játék gyönyörű. Hihetetlenül jól eltaláltak, és valóban karaktert adnak a színek a szereplőknek, így később, amikor már lehetőség van a skillek váltogatására, akkor jól is fog jönni, hogy melyik mihez is jó. Ugyanakkor a környezet is fel van dobva. A vízeffekt tetszetős, a szimpla szürke, szögletes terepet pedig menő háttéranimációk és egyedi árnyék egészíti ki. A Switch verzió egyik gyengesége is itt jön elő. Addig nincs baj ugyanis, amíg TV-n játsszuk a játékot, viszont ha a handheld módra szavazunk, akkor sokat veszíthetünk az élményből. Egyrészt kevésbé tetszetős kicsiben a dolog, másrészt pedig nagyon is nagy megjelenítőre lett tervezve. Például a legkisebb, lila szereplőt néha nem is láttam a tesztre használt Switch Lite képernyőjén, annyira elveszett a rengetegben.
A pályák jól felépítettek, folyamatosan nehezednek, és remekül vezetnek be az egyes skillek használatába, illetve a különböző puzzlefajták megoldásába. Ehhez azonban van egy másik fegyvertény, ami a Thomas Was Alone fő erényeihez tartozik. Mégpedig a narrátor, aki végigvezeti nekünk az egész sztorit. Danny Wallace brit komikus adta hangját a projekthez, és olyan átéléssel mesél, hogy kis híján a telefonkönyvet is olvashatná, az is érdekes maradna. A játék elején igazából csak a képernyőn látottakat kommentálja (s ezáltal ad egyfajta verbális segítséget tutorial gyanánt, hogy mit is kell csinálni – ami zseniális ötlet). Később pedig a szereplők közti viszonyokat, érzelmeket, kapcsolatokat bontja ki, ami még inkább közel hozza számunkra a kis négyzeteket, téglalapokat, hogy ugyanúgy izgulhassunk értük, mintha Lara Croftról vagy Nathan Drake-ről lenne szó.

Ha pedig a fejlesztés hátteréről akarunk megtudni pár dolgot, az is egy igazi sikertörténet, egy valóra vált álom. Mike Bithell ugyanis a játékfejlesztők nem annyira izgalmas életét élte, és átlagos címeken dolgozott, mígnem 2010-ben kihozott egy flash játékot, a Thomas Was Alone elődjét, amit szabadidejében, munkán kívül kalapált össze. A közönség felkapta az első látásra is egyedi stuffot, így ez ösztönzést adott emberünknek, hogy egy teljes játékká faragja és kereskedelmi forgalomba hozza. A dolog annyira jól sikerült, hogy egy idő után már fel is mondott munkaadójánál, hogy főállású indie fejlesztő legyen, és hát az élet őt igazolta, így hét évvel később már hat játékkal áll a háta mögött. Tesztünk alanya pedig már két év elteltével elérte az egymilliós eladási példányszámot.
A Thomas Was Alone Switch változata igazi hiánypótlás. Aki valamiért még nem botlott bele a játékba más platformon, az mindenképp pótolja. Egyedül csak arra érdemes figyelni, hogy nagy képernyőn játsszuk (vagyis ne handheld módban) a jobb, intenzívebb élményért. A játék alapból tartalmazza a Benjamin’s Flight kiegészítőt is, ami plusz 20 (igen nehéz) pályát jelent, valamint a háttérinfók kedvelőinek egy fejlesztői kommentár is elérhető a szintekhez. Ha pedig valaki nosztalgiázna, arra is remekül alkalmas a Nintendo port, de arra fel kell készülni, hogy a 8 éves alapjátékhoz képest semmilyen újdonságot nem kapunk.