Amikor pár éve megjelentek az első, retro grafikával és klasszikus, '90-es évek derekát idéző játékmenettel operáló lövöldözős játékok, még nem hittem volna, hogy akkora műfajjá növik majd ki magukat, amely egy külön show-t is képes kitölteni (ez volt a tavalyi Realms Deep digitális rendezvény a 3D Realms szervezésében). Azt pedig még kevésbé, hogy, ahogy azt pár fejlesztő és kiadó jósolta, ez a műfaj esetleg ki is fáradhat. Pedig a Viscerafest korai hozzáférésű változatának próbálgatása során talán először megfordult a fejemben, bármennyire is szeretem a régi FPS-eket és az azok előtt tisztelgő, azokat továbbgondoló modokat, indie játékokat, nem lett-e egy kicsit túl sok a közelgő címek száma?
Papíron ugyanis a Viscerafest rendelkezik szinte mindennel, amit elvárnánk egy ilyen játéktól. Főhősünk Caroline, egy huszonéves fiatal zsoldoslány, aki fülig szerelmes egy aprócska, galamblelkű idegen lénybe, ám az eljegyzésre nem kerülhet sor, hősnőnk ugyanis nem engedheti meg magának azt a jegygyűrűt, amit választottja ujjára húzna. Sebaj, Caroline ugyanis romantikus álmodozásait leszámítva egy vérszomjas, hiperagresszív, fegyver- és adrenalinfüggő őrült, aki puszta kézzel tud széttrancsírozni nála akár háromszor nagyobb harcedzett idegen zsoldosokat, mindezt pedig olyan élvezettel és lelkesedéssel teszi, aminek láttán Serious Sam és Doomguy is tenne pár óvatos hátráló lépest. Kapóra jön, hogy egy rettegett warlock és csatlósai bevették magukat egy űrállomásra, a vérdíj pedig bőségesen elegendő lenne mind az esküvőhöz, mind a közös élet elindításához, így hősnőnk útra kel, hogy végigpusztítsa, -belezze és -darálja magát a teljes seregen.
A bevezető pályát követően egy központi hubra kerülünk, ahol különböző fejlesztésekre költhetjük a pályák során begyűjtött, valutaként működő koponyákat, majd tetszőleges sorrendben indulhatunk a Caroline célpontjaihoz vezető teleportkapukon át az egyes fejezetekhez (jelenleg egy ilyen áll rendelkezésre). A pályák során mentéseink száma erősen korlátozott, elhalálozás esetén fegyvereink nélkül kell újrakezdenünk a küzdelmet, Caroline pedig harci kedve ellenére meglehetősen törékeny és sérülékeny, miközben ellenfelei meglehetősen durva tűzerővel és egyre növekvő létszámmal várják őt minden pályán. A muníció erősen limitált, nem is beszélve az űrállomás olyan természetes veszélyforrásairól, mint a kiborult savval teli tartályok vagy folyékony magmává olvadt szintek. Hagyományos gyógyítóelemek ráadásul elég ritkán akadnak, Caroline-nak így az ellenfelek tetemeit kell cafatokra tépnie vagy robbantania, hogy aztán szívük elfogyasztásával regenerálja vissza saját életerejét.
Mindez egy hihetetlenül gyors, precizitást és jó reflexeket igénylő, már-már a Hotline Miamit idéző játékmenetet eredményez, amelybe még azoknak is érdemes legalább első körben egy könnyebb nehézségi szinten belevágni, akik amúgy retro FPS-ek esetén szentségtörésnek tartanak bármit a Normal fokozat alatt. Egy rövid bénázás, egy szituáció rossz felmérése vagy csak épp az egyes arénák nem megfelelő kihasználása nagyon gyorsan pontot tehet pályafutásunk végére, a játék pedig előszeretettel bonyolít meg egyes szituációkat úgy, hogy amikor már biztonságban éreznénk magunkat, a nyakunkba dob két-három combosabb ellenfelet, esetleg egy aktiválódott biztonsági berendezést vagy egy hirtelen emelkedni kezdő magmaszintet.
Mégis, az adrenalindús lövöldözés során valahogy nehéz volt leküzdenem azt az érzést, hogy a poénos, önmagát komolyan venni képtelen szituáció és hangulat mellett mindent, amit a Viscerafest nyújt, láttam már máshol, akár jobban is kivitelezve, a fejlesztőknek pedig, ha szeretnék igazán kiaknázni a játék olyan egyedi vonásait, mint a humor, illetve a nehézségi szint és a harcok sebessége, még kicsit oda kell tenniük magukat az early access fázis vége előtt. A stílus rajongóinak érdemes tenniük vele egy próbát, még az ára is egészen baráti, de egy ilyen szinten túltelített műfaj esetén már úgy érzem, ennél többre van szükség ahhoz, hogy valami igazán maradandó szülessen a fejlesztés végén, ha a célközönség már szinte havonta kapja az újabb és újabb hasonló nosztalgikus húrokat pengető címeket.