A Dread Templar korai hozzáférésű változatáról írt cikkemben fejtettem ki talán először hosszabban, hogy mennyire érzem a közeljövőben a retro-FPS/boomer shooter műfaj túltelítődését. Ezt tökéletesen szemlélteti, hogy ha Dino nem szól, és a Realms Deepen nem jön szembe a friss előzetese, teljesen megfeledkeztem volna a Project Downfallról, a stílus egyik üdvöskéjéről, amelynek fejlesztését lassan egy éve követem, és csak egy kellően méretes frissítésre vártam, mielőtt legalább egy előzetest vagy early access bemutatót írok róla. Ám a szerencse velem volt, korai hozzáférésű változatba ölt órák alapján pedig bátran kijelenthetem, hatalmas hiba lett volna, ha véletlenül nem kerítek sort rá.
Az életet néha egészen észrevehetetlen apróságok forgathatják fel fenekestül: a Crimson Tide nevű hatalmas cyberpunk megapoliszban dolgozó középosztálybeli hősünk számára például csak egy túlórával elnyúlt átlagos nap. Egy egyszerű nap, amelynek végén inkább haza akar menni barátnőjéhez, mintsem a cég által biztosított kapszulaszállóban tölteni az estét, ezért a külön céges alkalmazottak, programozók és menedzserek számára fenntartott metróvonal helyett a publikus, sokkal rosszabb hírű, és esténként életveszélyes vonalra száll fel. Néhány nappal, több hektoliternyi vérrel, béllel, kisebb hadseregnyi lemészárolt orosz bűnözővel, korrupt rendőrrel és céges bérgyilkossal a háta mögött, addigi élete romjain teljes bizonyossággal kijelenthetjük: nem volt egy jó döntés.
A Project Downfall leginkább a cyberpunk, a régi Doomok és a Hotline Miami széria, valamint a Michael Douglas-féle Összeomlás szerelemgyermeke. A pályák rövidek, alig két-három perc alatt teljesíthető „FPS puzzle-k”, amelyek kezdetén hősünk bármiféle fegyver nélkül, teljes életerővel és három kapszula céges alkalmazottak számára gyártott nyugtató, teljesítményfokozó droggal indul, hogy csak egyszerűen átsétáljon vagy konkrétan átdarálja magát a kijáratig – hogy melyikre kerül sor, az függ az adott pályaszakasztól és döntéseinktől is. A Downfall ugyanis számtalan apró döntési lehetőséget kínál, amelyek fényében teljesen más pályák, eltérő végigjátszások és befejezések érhetőek el. Elég, ha a játék javaslatával szemben amint szabad kezet kapunk, válogatás nélkül ölünk le rendőröket, civileket és bűnözöket. Vagy az is, ha a metróállomáson ahelyett, hogy szótlanul kisétálnánk, megzavarjuk a mosdóban zajló illegális üzletet, megöljük a résztvevőket, majd lenyúlunk egy gyanús kinézetű aktatáskát. A lehetőségek tárháza elég széles, az early access során fokozatosan bővül, a végleges változat pedig ennek köszönhetően akár több alkalommal is az elejétől a végéig újrajátszható lesz majd.
Az újrajátszhatóság másik nagy motivátora pedig a harcrendszer. Hősünk nem valami szívós karakter, egy-két lövéstől vagy ütéstől azonnal kidől, azonban ugyanez igaz az ellenfelekre is. A Hotline Miami címekhez hasonlóan feladatunk így lényegében annyi, hogy legyünk gyorsabbak, precízebbek és taktikusabbak a gyakran sokkal jobban felfegyverzett rosszarcúaknál. Rúgásokkal vagy eldobott, elrúgott környezeti elemekkel ideiglenesen megbéníthatjuk, vagy akár fegyvereik elejtésére kényszeríthetjük az életünkre törő bűnös elemeket, a rendszert pedig tovább bolondítják a minden pálya elején újratöltődő pirulák. Egy ilyen bogyó elfogyasztásával ideiglenesen lelassíthatjuk az időt addig a pontig, hogy könnyűszerrel félreugrálhatunk a lövedékek elől, hősünk pedig ráadásul olyan brutális fizikai erőre tesz szert, hogy egyetlen rúgással tőből szakíthatja le az ellenfelek felét, vagy egy eldobott vascsővel tépheti keresztül a mellkasukat. Egy olyan szituáció, ahol a brutális cyberpunk zene ritmusára egyszerre három gengszter és két korrupt rendőr tör az életünkre, az összes fegyverünk egy mezei vascső, és pár másodperc alatt John Wicket megszégyenítő mutatványt kell végrehajtanunk, amelynek végére hősünk egy karcolást sem szenved, az ellenfelekből azonban csak pixeles cafatok maradnak, nem a játék fináléjában vár ránk, hanem az első fél óra után. A kihívás szintje elég magas – ám végig korrekt, kiismerhető, az érzés pedig, amikor már ujjgyakorlatként darálunk végig sérülés és akár lőfegyverek nélkül kisebb hadseregeken, természetesen fenomenális.
A Project Downfall ráadásul állapotát tekintve már meglehetősen kiforrott, és van egy sejtésem, hogy már a végleges változatra sem kell sokat várni. Az ingyenes demóval mindenképp tegyetek egy próbát, ha pedig tetszik, bátran csapjatok le már az early accessre is: pont van benne annyi egyedi íz, annyi kreativitás és stílus, hogy még a boomer shooterek mezőnyéből is képes kiemelkedni, maradandó élményt nyújtani.
