A valósidejű taktikai játékok műfaját a Commandos teremtette meg, napjainkban pedig a Shadow Tactics hozta vissza a köztudatba. Jelen írásom tárgyának mi köze van e két játékhoz? A világon semmi. Na jó, legfeljebb annyi, hogy ha be kéne sorolnom egy bizonyos műfajba, akkor a real time taktikai játékokénál jobbat nem találnék rá. De ez merőben más élmény, mint a fent említett alkotások. Itt nincs view cone, nem néhány egyedi képességű és sajátos személyiséggel felruházott hős kalandjait éljük át. Teljesen másról van szó. A Thunder Tier One egy olyan valósidejű taktikai játék, amely sokkal inkább hasonlítható a Soldiers: Heroes of WWII-höz, mint a Commandoshoz. Csak épp a ’90-es években játszódik, és egy csapat magasan képzett elit kommandós a főszereplő.
Az események egy fiktív kelet-európai országban, Salobiában játszódnak, a Szovjetunió felbomlása utáni években. A régióban létesült egy terrorszervezet, az SBR, amely különféle terrorakciókat hajt végre az országban. Nem számít nekik, hogy az áldozatok civilek, rendőrök vagy katonák, a lényeg a pusztítás és a káosz. E szervezet megfékezésére hívják össze a Thunder névre keresztelt különleges kommandót, amelynek feladata a szervezet szisztematikus felszámolása, és a vezetője, bizonyos Marko Antonov kézre kerítése. Ahogy azt már számtalan kommandós akciófilmből tudjuk, egy ilyen művelet sok lépésből áll, megannyi helyszínen kell előbb információkat gyűjteni, majd ezek alapján fokozatosan szűkíteni a kört. Végül pedig megsemmisítő csapást mérni a gonoszok főhadiszállására és egy hangzatos, ámbár tök felesleges monológ végén golyót repíteni a főnök fejébe.
Nos, ebből a Thunder Tier One leginkább a küldetéseket kínálja, vagyis hangzatos, ámbár tök felesleges monológok nincsenek. Akció viszont van temérdek. A kampány küldetéseit egyedül vagy legfeljebb négyfős kooperatív módban is lehet teljesíteni. Összesen kilenc egyre nehezedő küldetés vár ránk, ami elsőre talán kevésnek tűnik, de valójában így is sok órás játékidővel lehet számolni. Már csak azért is, mert a játék már árkád, vagyis könnyű fokozaton is mocskosul nehéz tud lenni. A realista módról meg már ne is beszéljünk, azt inkább csak a profiknak lehet ajánlani, vagy azoknak, akik imádnak állandóan elbukni és mindent kezdeni elölről.
A játékban van egy saját karakterünk, akit meglepően részletes módon át lehet szabni. Oké, az arcát és hangját nem, abból csak pár variáns van, de cserébe a ruházatát már igen aprólékosan átszabhatjuk. Sapkát vagy sisakot adhatunk rá, szemüveget vagy gázálarcot, különféle fülhallgatókat. Több kabát, golyóálló mellény, töltényheveder, kesztyű, nadrág és hátizsák közül választhatunk, ezeknek a színét és a felvarróit is megadhatjuk.
De a hátizsák, a kabát, a nadrág és a töltényheveder esetében nem puszta kozmetikai elemekről van szó. Itt ugyanis minden variáció eltérő pakolási lehetőségeket kínál. Egy sima pólón nincs zseb vagy akasztó, ahová plusz tárakat tehetünk, a kabátokon viszont van. Ugyanez igaz a hevederekre, amelyek közül mindegyik más tárolási lehetőségeket kínál. A hátizsák nem kevésbé: minél nagyobb, annál több extra felszerelést cipelhetünk magunkkal. Igen ám, csakhogy nem vagyunk málhás lovak, szóval minél több és nehezebb motyóval vágunk neki egy küldetésnek, annál lomhábbak és nehézkesebbek leszünk. Sőt, egy bizonyos szint felett (ha teledobálod a hátizsákod claymore aknákkal, és a géppuskádhoz is viszel magaddal hat plusz tárat), akkor a stamina már a puszta gyaloglástól is simán apadni kezd. Normál esetben ezt csak a sprintelés csökkentené. Szóval ilyen apróságokra is odafigyeltek a készítők, ami pirospont.
Itt megjegyezném, hogy vannak olyan felszereléseink is, amelyek valójában teljesen feleslegesek, vagy inkább tényleg csak kozmetikai elemek. Mert van különbség a golyóálló mellények statjai közt, ahogy nem mindegy, hogy baseballsapkában vagy rohamsisakban vagyunk. De az, hogy milyen fülhallgató vagy napszemüveg van rajtunk, na az teljesen irreleváns. Pláne, hogy ezek csak a menüben látszódnak igazán, ahol a karakterünket nagyban látjuk. A küldetések során viszont madártávlatból fogjuk szemlélni az eseményeket, és itt bizony épp nem fog látszani, hogy milyen füles van rajtunk...
És ha már a küldetéseknél járunk: a játék hihetetlenül addiktív tud lenni. Már az oktatórész is nagy élmény, és mellé rendkívül hasznos is, ugyanis főleg egyedül játszva igen sokrétű a tennivalónk. Karakterünket direktben irányítjuk, a csapattársak pedig többnyire követnek minket. De mindenkinek adhatunk személyre szóló és csoportos utasításokat is. Ezeket nagyjából rendben teljesíteni is szokták, és különösebben félteni sem kell őket, mert elég profik. Csak akkor fordul elő, hogy kilövik egyiket vagy másikat, ha túlerőbe futunk bele. De néha képesek bántóan nagy ostobaságokra is. Volt olyan feladat, ahol lőszerlerakatokat kellett elpusztítani. Ha ezeket az MI-re bíztuk, akkor odaálltak a felhalmozott ládák mellé, és géppuskával kezdték lőni őket. Ez nem csak eleve elbaltázott ötlet (egy gránát vagy C4 mennyivel elegánsabb megoldás, nem?), de amint felrobbannak a ládák, a mellettük álló kommandósok is robbannak velük együtt... Szerencsére azért az MI az ilyen bakikat leszámítva egész jól muzsikál mindkét oldalon.
Ami a mi lehetőségeinket illeti, kimondottan szerteágazóak. Kezdjük azzal, hogy eleve nem kell megölni mindenkit. Lehetőségünk van felszólítani őket a fegyver letételére, és ha túlerőben vagyunk vagy meglepjük az illető(ke)t, akkor hajlamosak engedelmeskedni, ilyenkor megbilincselhetjük őket. Emellett a holttesteket és a megbilincselteket is el lehet rejteni, hogy a járőrök ne szúrják ki őket (a hatalmas vértócsák nem tűnnek fel nekik). Az ajtók alatt kémkamerával leskelődhetünk, a drótkerítéseket átvághatjuk, a lámpákat kilőhetjük és az aggregátorokat tönkretehetjük. Van opció bombahatástalanításra, aknalehelyezésre, önmagunk és csapattársaink gyógyítására, valamint ajtók feltörésére vagy berúgására is. Gránátból van többféle, a repesztől a füstön át a villanógránátig. Fegyverből még sokkal több, ezek lefedik a puskától a géppisztolyig a teljes szokásos arzenált, beleértve a maroklőfegyvereket is. Oké, gránátvető nincs, de elvileg fedett akciókat hajtunk végre, szóval eleve nem a nagy csihipuhi lenne a cél, hanem a diszkréció.
Ez persze az esetek 99%-ában nem jön össze. Részben a gyakran kissé nehézkes parancsosztogatás, részben pedig a pályák alapvető nehézsége okán. Egy darabig el lehet lavírozni csendben, egy-két őrszemet lehet likvidálni úgy, hogy a többiek ne vegyék észre. De idővel úgyis az egész marha nagy lövöldözésbe csap át, amiből jó esetben mi jövünk ki jobban. Itt megjegyzendő, hogy a célzás elég érdekes, de alapvetően teljesen jól működik. Az egérrel mozgatjuk a célkeresztet (WASD-dal a karaktert), jobb egérgombbal célzott lövést adhatunk le, ami akár bizonyos scope-ok felhelyezésével nagyítós célkeresztet is adhat. Emellett, ha a célpontunk és karakterünk között fizikai akadály van, akkor azt külön jelzi a játék. Elsőre szokni kell, de amint belejövünk, már nagyon gördülékenyen lehet osztani az ellenséget.
A küldetések elég változatosak, ahogy a pályák is. Az elsők még egész picik, de később kimondottan nagy és összetett terepeken kell helytállnunk. Arról nem is beszélve, hogy minden pálya nagyon jól néz ki, a level design csillagos ötös. Az Unreal Engine-nek köszönhetően nagyjából rombolható is a környezet, de vannak azért statikus részek is. A bútorok és egyéb tereptárgyak elmozdíthatók, felrúghatók, az pedig külön vicces, amikor egy kerti budi ajtaja leszakad, és ráragad egy terroristára, aki így hirtelen jött mobil pajzs mögül lövöldözik, mi meg csak azt látjuk, hogy rohan felénk egy budiajtó... De a grafika az ilyen kis bakik ellenére nagyon rendben van. A pályák nappal és éjszaka, valamint különféle időjárási viszonyok közt is teljesíthetők, amik mind nagyon jól néznek ki.
Szóval összességében a Thunder Tier One egy igazi hiánypótló játék lett. Nem tökéletes, vannak benne bugok és átgondolatlan részletek is. Arra például nem sikerült rájönnöm, hogy a küldetésekért kapott XP-n alapuló szintlépésnek mennyi értelme van. Viszont vannak achievementek (itt contracts néven futnak), amelyek plusz kihívásokat adhatnak. Illetve van mod-támogatás is, amit egyelőre csak mérsékelten használtak ki a rajongók, de nagyon nagy potenciál lehet benne.
Aki szereti az ilyen taktikai játékokat, azoknak a Thunder Tier One kötelező vétel. Pláne, ha össze tudnak rántani még három hasonló érdeklődésű havert is, mert együtt nemcsak jobb szórakozás, de hatványozottan könnyebb is a játék, mert elég csak verbálisan üvöltözni egymással, hogy „miért oda mész, lődd már ki, gyere, ments meg, vagy már megint micsinááász?!”. Ez MI-társakkal nehezebb, de nem kivitelezhetetlen. Számomra egy picit érthetetlen, hogy miért húzták le több tesztben is a játékot, de az, hogy a Steamen 82%-os tetszési indexe van, azért nem rossz ajánlólevél.
Kiegészítés a co-op tesztben segédkező Sam Stariontól
GeryGvel közösen próbáltam ki a játék multiplayer részét, co-op módban csináltuk a küldetéseket és haladtunk a történetben. Egyértelműen ez a legjobb és legélvezetesebb része a Thunder Tier One-nak. Röviden megjegyezném, hogy a kooperatív módon kívül akad PvP multiplayer is, de az annyira nem passzol a játék atmoszférájához és dinamikájához, hogy több szót nem is érdemel. Single player módban a bot csapattársainkat irányítani lopakodás közben még viszonylag egyszerű, de amikor eldurvul a helyzet, és tűzharc alakul ki, kisebb gondunk is nagyobb lesz annál, hogy nekik parancsokat osztogassunk.
Ami szintén a multi felé dönti a mérleg nyelvét, az az, hogy összehangolt műveleteket csak így tudunk eszközölni. Gondolok itt arra, hogy egyikünk berúgja a ház ajtaját, a másik azonnal behajít egy villanógránátot, majd együtt berongyolva kiabáljuk, hogy „fegyvert eldobni”! Sajnos ilyen jellegű komplex parancsokat az egyszemélyes módban nem tudunk kiadni.
Bot kollégáink (legyenek akár barátok, vagy ellenségek) nem is használják ki a teljes fegyverarzenáljukat, gránátot, aknát például sosem használnak, saját magukat nem gyógyítják meg, hiába van náluk az elsősegélykészlet.
