A PlayDome-on több ízben is hírt adtunk már, illetve megosztottuk tapasztalatainkat a hazai NeocoreGames legújabb játékáról, amely a szörnyvadász Van Helsing-trilógia és a Warhammer 40K: Inquisitor – Martyr után visszatért a csapat egyik legkorábbi nemzetközi sikeréhez, a King Arthur szériához. Ám míg azok a játékaik a Total War sorozatot idéző grandiózus stratégiák voltak, a Knight’s Tale címre keresztelt spinoff inkább az XCOM-jellegű taktikai játékok formuláját tűzdelte meg komolyabb szerepjátékos elemekkel és egy igen erős csavarral.
Ez a csavar pedig nem más, minthogy a játék Arthur halála, a mindent eldöntő végső ütközet után játszódik Avalon földjén – csak épp a Kerekasztal lovagjait szállító hajókat egy sötét erő elnyelte a szigetre érkezés előtt, így élükön Arthurrel önmagukból kifordult élőhalott förtelmekként értek partot, hogy aztán terrorizálni kezdjék a népet. „Hősünk” így Sir Mordred, Arthur nemezise, akit a Tó Úrnője hív ismét életre, hogy megfékezze a pusztítást, és ha már egyszer sikerült neki, végezzen ismét Arthurrel.
A királyhoz vezető úton azonban számtalan egyéb akadállyal és fordulattal kell szembenéznünk, miközben az Avalon térképén végrehajtott küldetésekért szerzett zsákmányból fokozatosan újjáépíthetjük Camelotot (illetve saját képünkre formálhatjuk azt), és magunk mellé toborozhatjuk az arthuri mondakör számos ikonikus alakját, akik Mordredhez hasonlóan fejlődnek, szintet lépnek, új képességeket szereznek, valamint felszereléseik is fejleszthetőek. Hőseinkre azonban vigyáznunk kell, a játékban ugyanis a halál végleges, az elbukott hősöket csak Camelot kriptájában láthatjuk viszont, a nehézségi szint pedig már Normal fokozaton is elég kemény ahhoz, hogy ne legyen sétagalopp az élőhalottak és zsiványok irtása.
Camelot hasonlóan működik az első Darkest Dungeon falujához: folyamatosan fejleszthető, limitált férőhelyes épületeiben képezhetjük hőseinket, és gyógyíthatjuk sérüléseiket, amennyiben azok olyan súlyosak, hogy a küldetések között nem regenerálódnak már automatikusan. Mordrednek az erőd újjáépítésén túl ezen felül komoly döntéseket kell meghoznia hadjárata bizonyos pontjain, miszerint a kereszténység vagy a régi hit, illetve az igazság vagy a zsarnokság felé húz-e a szíve. Egyrészt ez a beállítottság meghatározza viszonyunkat egyes karakterekkel, akik akár el is hagyhatnak minket, vagy visszautasíthatnak, ha túlságosan elhúztunk az ideológiájukkal ellenkező irányba. Ezek a döntések mozgatják állásunkat is a kormányzásunk jellegét reprezentáló iránytűn, amelynek megfelelő pontjait elérve különböző bónuszokat is megnyithatunk.
Ezek a passzív képességek azonban néhány kivétellel közel sem tűntek annyira csábítónak, hogy megérje a teljes elköteleződés irányukba, így ha választás elé kerültem, a tesztelés során azt tartottam inkább szem előtt, mely döntésekkel tudok minél több hőst toborozni és megtartani. A végleges halált haló egységek ugyanis, kombinálva azzal a ténnyel, hogy az időt csak a küldetések teljesítésével tudjuk léptetni, nagyon komolyan korlátozzák lehetőségeinket, főleg a játék korai óráiban, amikor még épp csak 4-6 karakter között tudunk lavírozni, és még nem töltjük fel kerekasztalunk 12 lehetséges slotját. A rendszer kissé félmegoldásnak érződik: olyan, mintha tervben lett volna a nevesített hősök mellett könnyebben hulló, névtelen katonák besorozása is Camelotból, vagy a végleges halál szabályait nem gondolták volna át eléggé.
Ennél azonban sokkal jobban zavart a teszt során a játék technikai oldala. A King Arthur: Knight’s Tale prezentációja csodálatos, látványa, hanganyaga, hangulata, története egyaránt lebilincselőek – csak épp a mögötte húzódó technika problémás kissé. A 120 gigás telepített méretet például a prezentáció más játékokkal összevetve sem igazán indokolja, de indokolatlan szaggatás is akadt szép számmal. Egy-egy pályán, ahol köd, szélben kavargó száraz levelek emelték a hangulatot, a gépem, ami a Dying Light 2-vel vígan megbirkózott ray tracing nélküli High beállításokkal 50 fps körül, a Knight’s Tale futtatása során 20 fps alá is lement. A multi működéséről pedig sajnos nem tudok nyilatkozni: ugyan a játék lehetőséget kínál arra, hogy összeválogatott névtelen hősök révén összecsapjunk barátainkkal, vállalkozó szellemekre nem akadt a matchmaking.
Ezek nem akkora hibák, és legfőképp nem olyanok, amilyenekkel a NeocoreGames nem tudna megbirkózni az elkövetkező hónapok során. A csapat eltökéltségét jól tanúsítja, hogy júniusban már néhány héten belül érkezik majd az első nagyobb ingyenes kiegészítés is „Chained God” címen, a már alapból is 60-100 óra körüli játékidőhöz. Azonban a tapasztaltak alapján lehet, hogy nem ártott volna, ha a játék, amelynek megjelenésén így is halasztottak már, még eltöltött volna legalább egy-két hónapnyi extra csiszolást és hangolást early accessben. Sokkal nagyobb és édesebb az ominózus magyar narancsnál, a Neocore-tól pedig ismét elképesztő teljesítmény – de lehetett volna (és lehet, hogy néhány hónapon belül lesz is) még jobb.
