Attól jó egy FPS, ha csúcs grafikája van, hatszáz féle fegyvert lehet benne használni, azokra meg ezerötszázféle kütyüt, bizgentyűt, buzgerátort és bigyulátort lehet aggatni? Esetleg azon múlik a „jóság”, hogy mennyi „szinematik kátszín” van benne? Persze az is fontos, hogy a szereplők mind nemzeti hősök legyenek, esetleg meg nem értett rosszfiúk, de az is jó, ha teljesen névtelen, mégis az egész második világháborút egyedül megnyerő közlegények. És akkor még az olyan apróságokról, mint a napfény megcsillanása a kilőtt lövedéken vagy a főhős orrszőrének kidolgozott fizikája még nem is ejtettünk szót. Szóval kellenek-e ilyen elemek ahhoz, hogy egy FPS jó legyen? Aligha. Oké, sok esetben pont ezek azok az elemek, amelyek átbillenthetik a mérleg nyelvét, de valójában ezek mind olyan játékok, amelyekre két-három év múlva a többség már nem is emlékszik.
De vannak olyanok is, ahol mindezekből a fenti sallangokból nem kérnek a fejlesztők. Helyette egy könnyed, mindenféle túlgondolást nélkülöző akciójátékot tesznek le az asztalra, amelyekben legfeljebb egy-két egyedi vonás is elég ahhoz, hogy megragadjanak az emlékezetünkben. Ilyen az Anger Foot is, amely csak félig FPS.
Mert az Anger Foot tulajdonképpen inkább egy FPkhawyF, azaz First Person kick his ass with your Foot. A gamescomon nekem is volt lehetőségem néhány percig pixelgazfickók nemesebbik felét rugdosni, legalábbis a játékban. És ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy ráérezzek a lényegre. Az Anger Footot annyira sem kell komolyan venni mint mondjuk néhány éve a Ricót, ami szintén egy végletekig leegyszerűsített FPS volt, némi bulett time-mal.
Itt ilyesmi nincs, cserébe van egy főhősünk, aki minden bizonnyal nyughatatlan láb szindrómában szenved. Ennek megfelelően nagyjából mindenre is a lábát használja. Ezzel rúgja be az ajtót, ezzel veszi fel az ellenség fegyverét, ezzel adogatja a popcornt a barátnője szájába (tényleg, van ilyen a játékban...) és ezzel piszkálja valószínűleg az orrát is.
Mi ebből leginkább az első kettőt fogjuk csinálni, plusz a popcornos dolgot. A játékban rövid, többnyire hat-nyolc helyiségből, folyosókból és szobákból álló pályákat kell teljesíteni. A rendszer pofon egyszerű: szerezhetünk lőfegyvereket, illetve mindig ott a jobb lábunk. Vagy a bal. Az ellenségek néhány lövéssel vagy egyetlen jól célzott rúgással legyőzhetők, de cserébe olykor hajlamosak alattomos helyekre elbújni, és onnan tömni minket ólommal. Ha pedig felborul szervezetünk ólomháztartása, akkor mi is felborulunk és kezdhetjük elölről az egész pályát. Ez mondjuk többnyire nem volt frusztráló a gamescomos demóban (amely egyébként a Steamen is elérhető), kivéve, ha egy adott pálya töklegutolsóbbik krokodilfejű, fukszos-susogósnacis gangsztája nyomott le...
A grafika egyszerű, de szerintem a maga szándékosan baltával faragott és furán fakó látványvilágával teljesen rendben van. A játékmenet mókás, szórakoztató és nagyjából huszonhárom másodperc alatt maximálisan megtanulható. Hogy a teljes játék mennyire lesz hosszú, az jó kérdés, majd jövőre kiderül.
De a gamescomos demo nyúlfarknyi játékideje is elegendő volt ahhoz, hogy elkapjon a hangulata és felírjam az Anger Footot a gamescomon rövid időn belül igen hosszúra nyúlt „ezt ki kell majd próbálnom, ha megjelenik” listámra.
