A tudományos-fantasztikus irodalom, illetve -filmek a mai napig lebilincselően hathatnak, hiszen még a jelenkorban is túlságosan messze vagyunk a valódi űrutazásoktól. Így egy fiktív, de elképzelhető közeljövőt könnyen be tudunk fogadni, főként látva azt, hogy merre tart az emberiség (gondolok itt a túlszaporodásra és élővilágunk szervezett pusztítására). A 2018-as Deliver Us the Moon videojáték konzolos portjáról már írtam korábban, lényegében a Deliver Us Mars folytatása annak, de élvezhető nélküle is.
A játék történetének középpontjában egy család áll, ahol az apuka egy nagyon fontos tudományos projekt egyik kulcsfigurája. Még a nagy katasztrófa előtti időkben kezdünk, és a fiatalabbik lány nézőpontjából követhetjük az eseményeket. Ezek a családi bejátszások átkötő epizódok lesznek a sztori főbb fejezetei között. Minden veszekedés, dráma vagy történés később nyer értelmet. Ezekben a szegmensekben kisebb betanításokon is részt veszünk, amelyeknek később lesz haszna, a hölgyemény idősebb verziójánál.
Azután vesszük fel a fonalat, amikor is a kedves apuka sikeresen eltéríti az új élet létrehozását jelentő bárkákat, majd eltűnik a Mars irányába. Évek telnek el, majd a földi bázis egyetlen üzenetet vesz csupán a terroristaként elkönyvelt családfőtől. Az üzenettöredék a lányát szólítja meg... aki közben szépen felcseperedett, és generációjának egyik várományos űrhajósa is lehet. Mérnökként javításokat végez, kiváló eredményeket ér el a tanulásban. Kotnyelessége végett hamar nővére mellett találja magát, aki szintén asztronauta. Egy négytagú expedíció tagjaiként indulnak az űr felé, hogy visszaszerezzék a tékozló édesapától az emberiség jövőjének kulcsait.
Elég szomorkás a sztori, amit a már említett családi közjátékok próbálnak pozitívabb irányba terelni. Ahogy hősnőnk, úgy mi sem tudunk a faterra haragudni, hiszen nem ilyennek ismertük meg, biztosan volt valami célja. Ahogy haladunk előre, végig reménysugarakba kapaszkodunk, a feszültséget és mítoszt szinte végig képes fenntartani az előadás. Az előző játékkal ellentétben itt az irányított karakterünk beszél, és kiveszi a részét az interakciókból. Valakivel szinte mindig rádió-összeköttetésben van, vagy csak az őt követő lebegő droidjához intézi szavait. Így a kopár bolygó és az elhagyatott bázisok nem lesznek olyan magányosak, mint a Holdon tett kalandunkon. A képi világ nem túl erős, a grafikán jócskán csiszolhattak volna még. A megjelenés után egy héttel is akadnak bőven képfrissítési gondok. Konkrétan a Marsra érve egy bő negyedórás szakasz majdhogynem diavetítésként tárul elénk. Ha ezen túl tudunk lendülni, akkor még a sztori és az atmoszféra kárpótolhat bennünket. A szinkron és a zenék jók, ezen az oldalon nem találtam hibát.
A Deliver Us Mars a mászkáláson és falmászáson túl logikai feladványok elé is állít minket, amiket legtöbbször lézerek helyes irányba terelésével tudunk áthidalni. Ezek később nehezednek spéci tükrök bevezetésével, de logikusan lettek felépítve. Hosszabb is valamennyivel, mint az előző játék volt, de nem nevezném változatosabbnak. Emlékeket kell feltárnunk, majd menetelünk tovább, amit némi dráma színesít.
Összességében egy jó kalandnak éltem meg a stuffot, viszont a Deliver Us the Moon szintjéhez az újítások ellenére sem tudott felnőni. Ajánlani tudom a sci-fi műfaj kedvelőinek, de remélhetőleg érkezik optimalizáló javítás hozzá.
