Anno amikor 1996-ban a Diablo megjelent, igazából szerintem senki sem tudta, mekkora sikert fog aratni a jövőben. Emlékszem, általános iskolásként öltük egymást a percekért, amikor valamelyikünk megkaparintotta a játékot, és az iskola infótermében, egymás közt felosztva azt a kevés időt, elkezdtük a démonokat hentelni Tristram városa alatt. Angolul szinte egyáltalán nem tudtunk, így maga a sztori nem jutott el teljes egészében hozzánk, de az élmény, a hangulat annyira magával ragadó volt, hogy még nézni is élveztük, ahogy a másik játszik.
Aztán közel négy évvel később megjelent a Diablo II, és ott aztán végképp eldőlt: ez életünk egyik legjobb játéka. A második epizódba is órák százai mentek bele, imádtuk minden percét. Még felnőttként is rendszeresen elővettem, és szinte sosem tudtam igazán megunni. A The Lords of Destruction pedig hatalmas löket volt, ami még tovább ösztökélte az embert, hogy üldözze a harmadik fivért egészen a fagyos Arreat tetejéig, újra meg újra.
A harmadik felvonás 2012-ben meg szinte úgy kellett, mint egy falat kenyér. Évek sóvárgása ért akkor véget, és izgatottan vártam az új megjelenést. Nem fogom meghazudtolni magam, habár sok kritika érte, és gyakorlatilag én se voltam minden részével maradéktalanul elégedett, így is az összes karaktert kipróbálva, órák százai teltek el Sanctuary tisztogatásával. Mindezek ellenére a harmadik epizód valahogy hiányt szenvedett valamiben. Játszott vele az ember, élvezte is meg nem is, és valahol végig ott motoszkált bennem az érzés, hogy szép is, jó is, le is köt, de valami akkor sem teljesen kerek. Valami hiányzik.
Ez az érzés pedig időről időbe odáig hajszolt, hogy a második részt újra elővegyem. A hangulat, az atmoszféra, ezek voltak azok, amik valahogy minden igyekezet ellenére sem akartak átjönni a legutóbbi epizódban, még a Reaper of Souls kiegészítő után sem. Ennek némileg véget vetett a pillanat, mikor a Diablo II Resurrected színre lépett, és megkapta a második felvonás a rég megérdemelt ráncfelvarrást. Nem csoda hát, hogy újra hosszú órák lettek oda a prime evil és testvérei üldözése közben.
Aztán persze csak felröppent a hír, hogy a negyedik felvonás is motoszkál valahol. Ugyebár mire odáig elértünk, azért sokunknak már nagyon nem tetszett szinte semmi, amit az Activision Blizzard csinált. Botrány botrány hátán. A játékosok pedig egyre inkább hitevesztettül szemlélték, hogy mi történik a hajdan volt egyik legjobb stúdióval (még akkor is, ha tudtuk, hogy a régi fejlesztő arcok igazából már vagy kétszer is lecserélődtek). Jöttek az ígéretek, hogy az új epizód mindent jóvátesz majd, és olyanná lesz, amit a széria igazán megérdemel. Egy teljes értékű folytatás víziója, ami igazából az első kedvcsináló cinematicnek köszönhetően újra lángra lobbantotta bennem a reményt. Jómagam, mint szerintem sokan mások is, szkeptikus voltam a végeredményt illetően. Hiszem, ha látom – gondoltam magamban. Aztán egyszer csak eljött a megjelenés, és újra itt volt a lehetőség, hogy ismételten próbára tegyük magunkat Sanctuary világában.
Szinte igyekszik minden szempontból elhagyni a jól ismert sztoriszálat.
A Diablo IV egyáltalán nem ott veszi fel a fonalat, ahol az előző epizód letette azt. Sőt mi több, szinte igyekszik minden szempontból elhagyni a jól ismert sztoriszálat, annak ikonikus szereplőivel együtt. Inkább egy olyan vonalon indulunk ezúttal, amelynek az alapjait a Diablo III lore bookok formájában prezentálta felénk, két alakról, akiknek maga az emberiség köszönheti a létét. Ők pedig nem mások, mint a démon Lilith és az angyal Inarius.
A pokol és a menny háborúja időtlen idők óta emészti mindkét oldalt. Vereségek és győzelmek váltják egymást, de az egész konfliktusnak látszólag sohasem lehet vége. Ezt elégelték meg a két oldal fentebb említett alakjai. Inarius egy alkalommal sikeresen fogságba esett, és rabul ejtője nem más volt, mint Lilith, Mephisto lánya. Némi idő elteltével kiderült, hogy mindketten egy dolgot akarnak: kiszakadni az időtlen idők óta zajló háborúból. Ehhez pedig közösen ki is eszeltek egy tervet, amelynek alapját a World Stone ellopása jelentette. Ennek segítségével pedig megalkottak egy világot, amelyben békében élhetnek ők és későbbi utódaik. Ez a hely lett Sanctuary. Aztán valami félre ment. Lilithet elzárták, Inarius pedig eltűnt, miközben egyre sóvárgott a mennybe való visszatérés után.
Jelen történetünk ott indul, hogy démoni anyánk kiszabadul a fogságából és elkezdi „felszabadítani” gyermekeit, ezzel pedig újra elhozva a káoszt a világba. Mi pedig eközben a viharban baktatva, a fagyhalál küszöbén, behúzódunk egy barlangba, hogy aztán egy titokzatos entitásnak hála elindulhassunk felderíteni, hogy mi a frász is folyik körülöttünk.
Gondoskodtak arról is, hogy az első 5-6 óra után se fulladjon unalomba a sztori.
Fura mód, ahogy haladunk előre a történetben, azért fény derül olyan dolgokra, amelyek nyomán biztos, hogy megállapíthatjuk, nem minden fekete vagy fehér. De ennyit a történetről, többet nem is akarnék mondani, mert innentől már nem tudnék spoiler nélkül továbbmenni. Amit azonban bátran elmondhatok az az, hogy ezúttal a Blizzard betalált a sztoriépítéssel. Nemcsak hogy egy szerintem pofás és megfelelően sötét háttértörténetet raktak össze, de gondoskodtak arról is, hogy az első 5-6 óra után se fulladjon unalomba a dolog.
Látszólag igyekeztek minél inkább a klisés dolgoktól távol maradni, bár persze nem sikerült ez 100%-ban, de javarészt elmondható, hogy egész fordulatosra sikerültek a fő- és mellék-questek. Ennek élvezeti értékéhez pedig nagyban hozzátesz az is, hogy igyekeztek átszőni a fő szálat különféle átvezető jelenetekkel, amelyek mind látványban, mind pedig szinkronhangok terén iszonyat hangulatosra sikeredtek.
A világ maga meglehetősen nyomasztó, horrorisztikus. Szinte érződik mindenen, hogy ezúttal tényleg egy reményvesztett földön járunk. A különböző városkák, falvak, amelyekbe betévedünk utunk során, meg vannak töltve élettel. Látszik, hogy a készítők ezúttal egy élő, lélegző világot próbáltak létrehozni, amelyben az NPC-k nemcsak kénytelen-kelletlen odarakandó eszközök, hanem élnek és szemlátomást kínlódnak ebben a környezetben. Sokakkal leállhatunk beszélgetni, és látszik/hallatszik, hogy próbálnak küzdeni a problémáikkal, ki-ki a maga módján.
A világ nem csak üres díszletként szuperál.
De nem csak a városok vannak élettel megtöltve. A közöttük elterülő erdőségek, különböző útvonalak, hegyek-völgyek mind-mind állatoknak és különféle lényeknek adnak otthont. Nem, nem csak azokra a darálni való ellenfelekre gondolok, akik minden bokorból minimum hatosával ugranak a nyakunkba, hanem az állati NPC-kre. Szarvasok, rókák meg igazából mindenféle állat szaladgál jobbra-balra, láthatóan élvén az életüket, amíg persze egy kellő pillanatban elsütött területi sebzés fel nem aprítja őket is az ellennel együtt.
Egy szó, mint száz, ez a világ nem csak üres díszletként szuperál, és egy percig se engedi elfelejteni, hogy nem csupán mi és a démonok vagyunk összezárva benne.
És ha már a világépítésnél járunk, akkor nézzük meg a grafikát és a hangokat, amelyek szorosan kapcsolódnak a folyamathoz! A látványvilág összeállítása terén ismét kellemeset csalódtam a fejlesztőkben. Tényleg kőkemény szkepticizmus volt az, ami uralkodott rajtam egész az indulásig, kedvcsinálók ide vagy oda. Ám azt kell mondjam, kitettek magukért, mert a Diablo IV szép. Korántsem olyan színes, mint a legutóbbi felvonás, inkább hajaz a színpaletta választása a második részéhez. Hasonlóan sötét tónusú az egész, mindez megtámogatva szuper fény-árnyék hatásokkal.
Az eddigi legdarkosabb, legnyomasztóbb Diablo-játékot akarták létrehozni.
Ténylegesen sikerült a nyomasztó atmoszférát kiegészíteni grafikailag, de úgy, hogy közben nem fullad meg a sötétségtől a látvány. Így már igazat tudok adni annak a hajdani kijelentésnek, amikor a készítők azt mondták, hogy az eddigi legdarkosabb, legnyomasztóbb Diablo-játékot akarták létrehozni. A különböző karakterek által generált és környezeti effektek fantasztikusan néznek ki, és teszik mindezt úgy, hogy nem zabál fel a játék minden rendelkezésre álló erőforrást. Kiválóan fut high beállítások mellet, 1080p-ben a közel 3 éves konfigomon is, ami közel sincs egy erőműhöz, így ezen a téren nincs ok aggodalomra.
Hangok esetében szintén szuperül teljesített a stúdió. Gondoskodtak róla, hogy minden hanghatás tükrözze azt a hangulatot, amit a játék többi része prezentálni hivatott. A szörnyek hangjai, az aláfestő zenék, de még a szinkronhangok is tökéletesen passzolnak a settinghez (ez utóbbiak imitt-amott mondjuk kicsit túljátszottak).
Mindez persze nem lenne magában elegendő, ha a pályadesign nem ütné meg a mércét. Anno sokat emlegették a készítők, hogy a vertikalitásnak sokkal nagyobb szerepe lesz ezúttal a játéktér kialakításában, mint korábban. Rengeteg olyan részt fogunk találni menet közben, ahol sziklaoldalakon mászva tudunk feljebb, illetve lejjebb jutni, vagy éppen szakadékokat kell átugrani, hasadékokon átbújni, hogy elérjünk valamit, amit más úton nem lehet, vagy csak nagy kerülővel. Az egésznek valahogy sikerült egy olyan érzést adni, hogy van mélysége és magassága a térnek, nem csak futunk előre, néhol a hegymenet illúzióját keltve.
Miután az összes nyálamat elcsorgattam a körítést bámulván, nézzük meg egy kicsit a játékmenet részét is a dolognak! Mint ahogy azt már megszokhattuk a korábbi epizódokban, ezúttal is lehetőségünk van több karakter közül választani induláskor. Egyelőre a barbár, a necromancer, a zsivány, a varázsló és a druida azok, akik közül eggyel megindulhatunk a démonok ellen. A cikk írásakor a rogue volt az, akibe sikerült több időt beleölnöm, így jobbára ő adja a tapasztalatok döntő hányadát. Mert bizony a játékidő ki lett tolva rendesen. Ahogy számoltam, a megjelenés óta durván 16-18 órát raktam a játéba, de még mindig nem álltam neki a második act fő küldijének. Minden követ meg kell mozgatni ugyebár.
A játék indításakor egy hangulatos felület vár minket, amely kísértetiesen hasonlít a Diablo II karakterválasztójához. Amint viszont letettük a voksunkat, a program rögtön dob is tovább a customizáló felületre, ahol a korábbi gyakorlattal ellentétben tovább részletesíthetjük hősünket, ahogy csak tetszik. Nekem személy szerint nagyon tetszett ez a lehetőség, habár nem tudunk minden arcvonást manuálisan plasztikázni, mégis rengeteg opció áll rendelkezésre, hogy a kezdetihez képest totál átszabjuk megjelenésünket.
Első nekifutáskor a program felajánlja, hogy kezdő vagy veterán szinten szeretnénk-e belevágni a sztoriba, ezt amúgy játék közben bármikor megváltoztathatjuk a world tier szobroknál. Akinek már van tapasztalata az izometrikus nézetű akció-RPG-kkel, annak melegen ajánlom a veterán fokozatot, mert azon azért már tud kihívást nyújtani a játék.
Igyekeztek a második és harmadik részek jól sikerült aspektusait összekeverni, vegyíteni.
Minden karakter kapott egy egész jól sikerült kis talentfát is, amely aktív és passzív képességeknek egyaránt ad helyet, és igazából több végigjátszási lehetőséggel is kecsegtet egy adott kaszt tekintetében. Persze még mindig nem olyan szintű ez a fa, mint egy Path of Exile fejlődési fája, de azért nincs ok a szégyenkezésre, ugyanis elérvén az ötvenes szintet kinyílik a paragon board, ezzel megteremtve a lehetőséget, hogy még tovább finomhangolhassuk harci képességeinket.
Kicsit olybá tűnik, mintha igyekeztek volna a második és harmadik részek jól sikerült aspektusait összekeverni, vegyíteni. A zsivány esetében nagyon tetszik például, hogy szabadon keverhetőek a távolsági és közelharci skillek, de simán végig tudjuk tolni akár csak az egyiket vagy a másikat használva. Persze vannak még mindemellett egyéb támogató képességek is, mint például a korábbról már ismert földre szórt szegek, méregcsapda vagy különböző fegyverbevonatok. Továbbá ahogy haladunk előre, elérhetővé válik a zsivány esetében a specializáció, aminek hatására kombópontokat gyűjthetünk, hogy aztán bizonyos spellek nagyobbat sebezzenek, vagy éppen az energia regenerálódást boostoljuk.
Ezek a változatos mechanikák természetesen ugyanúgy megvannak minden kaszt esetében. A necromancer például a Book of the Dead segítségével tudja alakítani idézett csontiját, hogy tankosabb legyen vagy nagyobbat üssön. A barbárnak ott van az Arsenal, ami gyakorlatilag mozgó fegyvertárrá változtatja őt. Ezzel ütésenként tudja fejleszteni az adott fegyverhez tartozó jártasságot, minek hatására különféle bónuszokat kap egy-egy fegyvertípus használata közben, csak hogy néhányat említsek.
Visszaköszönnek még a Diablo III-ban megismert mesteremberek is, akik fokozatosan elérhetővé válva, mindenféle módon fognak tudni segíteni nekünk kalandjaink során. Külön kiemelném, hogy ezúttal a városban élő gyógyítónak is valamelyest több értelme van, ugyanis utunk során csupán pár darab élet töltő flaska lehet nálunk, és ő képes ezeket újratölteni, ha éppen a helyzet úgy adja, márpedig úgy fogja adni, pláne magasabb nehézségi fokozatokon. Ugyanakkor fejleszthetjük is ezeket a flaskákat a helyi alkimistánál, amihez mindenféle gyógynövények gyűjtésére lesz szükség, amelyeket a világban elszórva találhatunk. Ha eleget gyűjtünk ezekből, akkor még elixíreket is készítenek nekünk, amik szintén jó hatással vannak túlélési képességeinkre.
Emellett persze érceket és bőröket is fogunk tudni felhalmozni, melyek pedig a fegyver és páncél fejlesztéseknél fognak hasznosnak bizonyulni, de akár a számunkra haszontalan holmikat is dönthetünk úgy, hogy eladás helyett inkább szétkapatjuk, ezzel is duzzasztva nyersanyag készletünket. Természetesen ott lesz aztán még az ékszerész, akinél fejleszthetőek lesznek a viszonylag ritkásan potyogó drágakövek, plusz gondoskodik a gyűrű- és nyakékfejlesztésekről is, továbbá az okkultista, aki pedig a legendás tárgyak variálásában segédkezik majd.
Ha pedig úgy éreznénk, hogy túl gyorsan haladunk a fő küldikkel, nyugodtan foghatjuk magunkat, és nekiállhatunk kipucolni a rengeteg mellékküldetést, amelyek minden városban várnak majd minket. Elsőre azt gondoltam, hogy ezek javarészt majd a megszokott, klisés „ölj meg öt ezt” vagy „hozzál hat azt” féle küldik lesznek, amiket az ember inkább már el se kezd. Meglepett, amikor egyre gyakrabban futottam bele összekapcsolódó mellék-questekbe, vagy épp olyanba, aminél abszolút nem az előre elgondolt végkifejletet kaptam. Egész izgalmasak is tudnak lenni ezek, így aztán egyik este azon vettem észre magamat, hogy csak azokkal foglalkoztam.
Egy idő után kicsit repetitívvé tudnak válni ezek a dungeonök.
Van azonban egyéb elfoglaltság is, ami ki tudja tölteni a fejlődési időt. Ilyen például a rengeteg dungeon, amelyekből vannak egészen rövidek és meglehetősen hosszúak is. Ez utóbbiak a loot mellett úgynevezett aspectekkel is megjutalmaznak minket, amivel a sárga, rare itemekből legendás tárgyat készíthetünk. Ezek az aspektusok kasztonként egyedi pluszokat adnak, és típusuktól függően meg van határozva, hogy mely tárgyainkra tehetjük fel őket. A fent említette okkultista tudja majd ezeket kezelni, így érdemes gyakran visszalátogatni hozzá, mert mindemelett a különböző affixumokat is meg tudja nekünk variálni a tárgyainkon, ami nagy segítség a customizálásban.
Igazából nagyon panaszkodni nincs okom, de azt meg kell vallani, hogy egy idő után kicsit repetitívvé tudnak válni ezek a dungeonök. Például azok, ahol a szörnyek döntő többsége kecskeember, ott biztosak lehetünk benne, hogy a mini boss minden ilyen kazamata végén ugyanaz a Khazra Abomination lesz.
Ami viszont újdonság, azok az úgynevezett erődök, amelyekből meghatározott számú van egy adott területi egységen, és szóló módban bizony fel tudják adni a leckét. Mindegyiknek a végén található egy mini boss (ki gondolná), és annak elgyepálásáért, plusz az erőd kitakarításáért cserébe, egész jó zsákmányt tudhat magáénak az ember, plusz adott esetben egy újabb teleportponttal és városkával is gazdagabbak lehetünk.
Apropó területi egységek. A Diablo IV bejárható területe hatalmas. Sanctuary ezúttal öt nagyobb részre oszlik fel: Fractured Peaks, Kehjistan, Hawezar, Scosglen és Dry Steppes. Dönthetünk úgy, hogy gyalog járunk be mindent, de akkor fel kell készülni a hosszú baktatással töltött percekre. Ám jobban tesszük, ha beszerzünk egy hátast, amivel aztán sokkal hatékonyabban tudjuk majd átszelni a világot, ha éppen felfedező kedvünkben vagyunk, és nem csak a teleport pontok közt szeretnénk ugrálni. Lovunkat egyébként a történet előrehaladtával tudjuk kinyitni, és akár csilli-villi lópáncéllal is fel tudjuk majd később szerelni.
De helyet kaptak még a játékban world bossok is, jelenleg három, amelyek a kampány végeztével válnak elérhetővé, vagy egyedi szörnyek, amelyek nem spawnolnak újra, miután legyőzzük őket. Mellettük különböző dinamikus eventek, és nem utolsó sorban a Gathering Legion, aminek során szörnyek hullámait kell túlélnünk, ezzel pedig egy ranglétrán tudunk helyet foglalni magunknak.
Dolgunk tehát lesz bőven, miközben rendet rakunk magunk körül. Egész MMO-szaga van félig-meddig a dolognak, ami talán azt kell mondjam, jót is tett az új résznek.
Dolgunk tehát lesz bőven, miközben rendet rakunk magunk körül.
Viszont, mint mindenhol, itt is akadnak azért olyan dolgok, amikkel nem mindig lehet megbékélni, legyen bármilyen jó minden egyéb. Ilyen például a korábban már emlegetett repetitív hajlam bizonyos feature-ök esetében. Ez különösen érvényes a kisebb dungeonökre, azok szinte mind egy kaptafára épülnek. Bemész, agyoncsapsz vagy felrobbantasz egy maroknyi szörnyet egy elittel együtt és kész. Sokat nem kell túrázni rajta, mert szinte a bejáratban vannak. Számomra még az is érthetetlen (bár ez lehet csak személyes kukacoskodás), hogy a rugónak miért az intelligencia statból jön a kritikus találati esély.
Viszont ami a frusztrálóbb volt, az az, hogy kivették a hosszabb dungeonök végéről a harmadik részben prezentált teleportkövet, így, ha nem akarunk éppen visszaportolni a városba, akkor öt percig simán caplathatunk keresztül a már kitakarított helyen újra. Ezen felül remélem, a fejlesztők majd szép lassan még csiszolgatnak az MI-n is, mert néha olyan érzésem volt, mintha a szörnyek megvárták volna minden szó nélkül, amíg lecsapom őket. Igaz, öt perccel később meg bedaráltak, de ez már inkább rajtam múlott.
Végül, de nem utolsó sorban említsük meg a shopot is. Kissé aggódtam az elején, hogy miféle pénzéhes módszerekkel akarják majd az emberekről lehúzni a bőrt is, és ne adj' Isten pay-to-winné változtatni a játékok. Szerencsére hamar elszállt ez az érzés, amikor láttam, hogy a shop a Diablo IV-ben a kozmetikáról szól. Igaz, némi platinumért cserébe, amit valós pénzért vásárolhatunk, nagyon dögös skineket lehet beszerezni hősünknek, vagy éppen lovat és lópáncélokat, de személy szerint én sosem voltam oda ezekért a dolgokért.
Összefoglalva, úgy érzem, a Blizzard egy nagyon hangulatos és igazán jól összebarkácsolt játékot adott ezúttal a nagyközönségnek. Rengeteg, más játékokban jól bevált dolgot szuszakoltak a játékmenetbe, téve ezt úgy, hogy közben mi, akik szerettük az első, második vagy éppen a harmadik részeket, egy pozitív csalódásként abszolváljuk az egészet. A hangulat a topon van, végre Diablónak érezhető az új epizód. A látványt és az audiót sem lehet kifogásolni mert minden elemében támogatják a korábban magasztalt atmoszférát, megspékelve egy igazán remek soundtrackkel.
Az újbóli végigjátszások lehetősége garantált, hála a kasztok változatosságának és a variálhatóságnak. Már csak győzzük kivárni a kiegészítéseket, és reménykedjünk, hogy minimum egy paladinnal gazdagodhatunk még a jövőben.
