Alig tértem magamhoz az Amnesia: The Bunker okozta rémületből, és máris befutott az újabb horrorjáték, amely az első világháború poklába kalauzol. Az Ad Infinitum azonban nem egy, hanem több borzalmas kreatúrával támad, sőt, egyszerre két szálon fut benne a sztori. Az első világháború, avagy más néven a Nagy Háború 1914. és 1918. között zajlott, és mind a mai napig az egyik legvéresebb pusztítást ezen időszak alatt szenvedte el a világ. A becslések szerint közel 9 millió katona és 5 millió civil veszett oda a vérontásokban, az emberek pedig az 1920-as évek elejétől fogva azt hitték, hogy ez a pokol már soha többé nem ismétlődhet meg a Földön. Tévedtek, ugyanis a második világháború alig 10 évvel később páros lábbal rúgta be az ajtót, de ez már egy másik történet. Az Ad Infinitum főhőse a legújabb Amnesiával szemben nem egy francia, hanem egy német katona, aki a lövészárkok között találja magát, csakhogy az igazi horrort itt nem az ellenség jelenti.
Tetszett, hogy az Ad Infinitum két szálon fut. Néha a nyugati fronton találjuk magunkat, és a harctéren kell tevékenykednünk, máskor pedig a családi házban oldhatunk meg rejtvényeket. Ezzel az Ad Infinitum két legyet üt egy csapásra, hiszen egyszerre működik túlélőhorrorként, és olyan, leginkább a puzzle-feladványokra koncentráló horrorjátékként, ahol nem kell tartanunk a ránk leselkedő szörnyektől. Ez utóbbi viszont csak a családi házban van így. Főszereplőnkkel ott bejárhatjuk a különböző, eleinte még lezárt szobákat, és megismerhetjük egy nemesi család múltját, akiket teljesen szétszakított a háború.
Rémálmainkban viszont visszatérünk a frontra, és ilyenkor végig kell élnünk a legborzalmasabb kalandokat, ahol már igenis leselkedik ránk a veszély. Groteszk rémségek járnak ugyanis a lövészárkok között, amelyek mind kapcsolódnak valamiképp a központi karakterhez (amolyan Silent Hill-es módon), viszont ha elkapnak, akkor Game Over (szerencsére a checkpoint-rendszer egész baráti).
Hiába vagyunk egy katonával és hevernek körülöttünk fegyverek, ezeket használni nem tudjuk. Minden esetben vagy lopakodnunk kell, vagy kijátszanunk az adott rémet például azzal, hogy elbújunk előle. Igen ám, csakhogy például rögtön az első fejezetben találni zombiszerű lényeket, akik a hullákból lakmároznak. Ők teljesen vakok, így az osonás a használható opció ellenük, de a szirénahangra kifejezetten allergiásak.
A fronton játszódó szakaszok emiatt inkább az Amnesia: The Bunkert idézik, ugyanis szinte állandóan van valami fenyegetés, amit el kell kerülni vagy ki kell játszani. A házban lévő részek azonban már sokkal inkább idézik például a Layers of Fear hangulatát, ugyanis ezeknél csupán arra kell rájönnünk, hogy miként nyissunk ki egy-egy ajtót. Szerencsére a legtöbb feladvány teljesen logikus, ha pedig minden felvehető levelet elolvasunk, akkor nemcsak a sztori áll jobban össze, hanem többnyire a megoldásra is azonnal rájöhetünk.
Az Ad Infinitum egyébként nem hosszú, 5-6 óra alatt lazán kipörgethető, viszont adja magát egy második végigjátszás, mert bizonyos pontokon (ezek amolyan bossfightok) eléggé számítanak a döntéseink. Emellett lehet még gyűjtögetni dögcédulákat az elesett katonáktól, vagy csak olvasgatni a feljegyzéseket, amelyek eléggé meg tudják dobni az élményt. Amikor teljesen egyedül, az éjszaka közepén állsz a ház dolgozószobájában, és harctéri borzalmakról olvasol, vagy hogy a mutter miként kattant meg, amíg a két fia a fronton harcolt, az önmagában is elég creepy tud lenni, néha rendesen kirázott a hideg.
A hangok és a zenék erre rá is játszanak. A hanghatások fantasztikusak: nem csak az szól teljesen másképp, ha eltérő talajon mászkál a karakter, de még az is, ha a házban a szőnyegen áll vagy a csupasz padlón sétál. A lövészárkok közül előbújva sokszor teljesen védtelennek éreztem magam, és ilyenkor a zene is elhalkult, amivel csak hozzátett a fogvacogtató élményhez. Máskor viszont horrorfilmeket idéző módon került előtérbe és festette alá a nyomozásomat a házban, amibe még úgy is beleborzongtam, hogy fényes nappal játszottam a játékkal.
A látványvilág többnyire egészen korrekt, például az adott rémségek valami kegyetlenül részletesen (és ocsmányul!) néznek ki, de azért elmosódott textúrákba itt-ott bele lehet futni. Sajnos az Ad Infinitum egyik nagy hátránya, hogy rémesen sötét, és ezen az sem javít, hogy idővel kapunk egy dinamós lámpát (ez még haszontalanabb, mint az Amensiában lévő társa). Sokszor teljesen elveszítettem a fonalat, hogy merre is kéne mennem pontosan, illetve merre jártam már, mert totál összezavart az a masszív sötétség, ami ebben a játékban uralkodik. Nem katasztrofális a helyzet, inkább csak kényelmetlen.
Ettől függetlenül viszont az Ad Infinitum lekötött elejétől a végéig, és nagy szó ez mostanság, amikor olyan címet kellet félbehagynom, mint például a Baldur’s Gate 3. Valahogy fenn tudta tartani az érdeklődésem, még annak ellenére is, hogy néha szidtam, mint a bokrot, mert körbe-körbe futkároztam. Akinek bejött az Amnesia: The Bunker, az bátran tehet ezzel is egy próbát, hiszen nagyjából ugyanazt az élményt fogja megkapni, csak egy első világháborús bunkernél több bejárható helyszínnel. Az Ad Infinitum viszont messze nem annyira félelmetes, mint a Frictional Games alkotása, helyette inkább nyomasztó. Eleve a háborús setting már sejtet egy kiadós pokoljárást, de erre rájön még egy tragikus családi történetszál is, ami mélyebbre taszít a nyúl üregébe. Nem lesz ott az év legjobb horrorprogramjai közt, de egy kis őszi borzongásnak simán megteszi.
