A Pokémon játékok nem véletlenül váltak ennyire népszerűvé. A szörnygyűjtögetés és (kissé cinikusan) az ebből fakadó „kakasviadalszerű” csaták élvezetes ötvözete pazarul épített a „szerezd meg hát mind!” mantrára. Maguk a lények eleinte főleg az állatvilágból származtak, de idővel tárgyak és egyéb koncepciók bevonásával részről részre tovább gazdagították a repertoárt, fokozatosan építve ki egy világot, amelyet a furcsa szerzetek együtt népesítenek be az emberiséggel.
Ezzel párhuzamosan azonban alig születtek olyan alkotások, amelyekben ne a csatázás kapta volna a fókuszt. Volt a fotós Pokémon Snap, illetve mindenféle ügyességi vagy logikai feladványra felhúzott próbálkozás, mint a Pokémon Picross, de a világ kiaknázására nemigen tettek próbát.
Ezt az űrt akarta betölteni a 2018-ban 3DS-re kiadott Detective Pikachu, amelyben a címadó, beszélő karakter egy elveszett detektív fiával, Timmel (akivel értik egymást) old meg mindenféle ügyet. A narratívközpontú spin-off különlegessége volt, hogy olyan betekintést engedett a lények világába, amit korábban az animék tettek lehetővé. Az már más kérdés, hogy játékként mennyire szuperált jól. Friss folytatása, a több mint négy éve bejelentett Detective Pikachu Returns pedig csak megerősíti: játékként ez így, ebben a formában nem működik.
Tim és Pikachu egy ékszerrablást követően bukkan rá egy komplexebb összeesküvésre, ami a pokémonok és az emberek közti együttélésre lehet masszív hatással. A duó közben keresi Harryt, Tim apját is, a sztori pedig fényt derít arra, hogy mi történt vele, ahogy arra is, hogy mi az elektromosrágcsálólény-nyomozó múltja. Mindezt öt, változó hosszúságú fejezeten keresztül teszi, ahol a konkrét ügyek feldolgozásával a központi sztori is haladhat tovább.
A játékmenet nagyon egyszerű. Pikachu, akinek mély hangja van és imádja a kávét, a pokémonokkal tud beszélni, tolmácsolva nyelvüket Timnek, míg a srác az embereket tudja kikérdezni. A szemtanúk és gyanúsítottak faggatásával, valamint a helyszínek felfedezésével bizonyítékokra tehetünk szert, ha pedig ezekből eleget összegyűjtünk, akkor levonhatunk egy következtetést jegyzetfüzetünkben. Maga a nyomozás gyakorlatilag nem áll másból, mint a kötött kameranézetű terepeken való szaladgálásból, pár beszélgetésből és nézelődésből.
Kihívás nincs a programban, ugyanis a rossz válaszokat semmilyen negatív következmény nem követi. Ráadásul a megoldások elképesztően triviálisak, amihez hozzátartozik az is, hogy minden sokszor és részletesen van a szánkba rágva és nagyon-nagyon túlmagyarázva. A kényelmesen kb. 10 órás játékidő jelentős részét le lehetett volna faragni ezek kiiktatásával.
Itt hozzátenném, hogy ha a célközönségként a nagyon fiatal videojátékosokat, vagy a műfajt egyáltalán nem ismerőket jelöljük meg, akkor érthetőbbek ezek a döntések. A szélesebb célközönség számára azonban lehetetlen ajánlani a Detective Pikachu Returnst, ugyanis a játékélmény örömét emeli ki kezünkből a program. A legtöbb esetben az első 15 percben jól megtippelhetjük, hogy ki a tettes vagy mi a nagy rejtély, és minden további perc csupán ennek az értelmetlen köszörülése. Vannak mellékügyek is, amelyk lefutása hasonló kaliberű, és nincs semmilyen jutalom sem a teljesítésükért.
A játék sokkal ideálisabb lett volna egy fiatalokat megcélzó anime formájában, ugyanis az interaktivitás csupán egy gyenge illúzió. Remek azonban abból a szempontból, hogy megmutatja, miként élnek együtt az emberek a pokémonokkal, mindezt egy meseszerű, a kameraállás miatt babaházakat idéző köntösben. A kis szerzetek nem csak csatákra vannak, és itt ellátogathatunk egy kávézóba, a rendőrségre vagy épp egy bambuszliget közepén található településre, ahol a lényecskék kiveszik a részeiket a hétköznapokból. Erre talán célszerű lett volna játékmechanikát is építeni, akár minijátékok formájában.
A Detective Pikachu Returns nem egy jó játék, és ennek az esetenként érdekes sztorija issza meg a levét. A narratíva középpontjában a pokémonokkal való békés együttélés, a lények irányításának morális következményei, valamint a szabad akarat állnak, amik egyébként kifejezetten fontosak, főleg, ha így, könnyedebb formában tárják a játékos elé. A program azonban játék jellegét képtelen teljesíteni, ugyanis monoton, fárasztó, unalmas és feleslegesen van elnyújtva. Nem véletlenül lett film is ebből a sztoriból, mert ez egyszerűen jobban működik úgy. Kár érte, mert szerintem lenne igény ilyen, a fősodrású mederből kilépő pokémonos élményekre, de ez a program nem fogja betölteni azt az űrt.
