Minél régebben fut egy videojáték-sorozat és minél több része van, annál jobban megoszlik a rajongók véleménye, hogy melyik epizód is volt az igazi. Pláne, ha még nagy lyukak is vannak a megjelenések kronológiájában, az adott franchise hányattatott sorsa miatt. Ennek az iskolapéldája a Prince of Persia-széria, amely még a kilencvenes évek elején indult. A játékosok közül sokan (főleg a fiatalabb korosztály) mégis a már kétezres években megjelent, a The Sands of Time-mal kezdődő, már 3D-s trilógiát tartja a sorozat origójának és az „eredeti” Prince játékoknak. Pedig ugye minden 2D-ben kezdődött, azzal a bizonyos rotoscope-os animációval (a sorozat atyjának, Jordan Mechnernek önéletrajzi ihletésű képregényéről – amely többek közt erről az időszakról is szól – nemrég írtunk).
Volt is nagy ribillió, amikor az év elején megjelent a legújabb epizód. Igaz, ott csak egy része szólt a balhénak arról, hogy miért is oldalnézetes játék jött, mások inkább az új főhős kinézetébe kötöttek bele, meg hogy ő tulajdonképpen nem is a Herceg. Pedig a The Lost Crown egyáltalán nem volt rossz játék, csak talán pár ember ízlésének túl sokat modernizáltak az alapanyagon. Az viszont már a korábban említett Replay kapcsán szóba került, hogy nem ez az egyetlen játék a témában, amely az Ubisoft boszorkánykonyhájában készülget. Vagyis ez így nem is igaz. A The Rogue Prince of Persia ugyanis gyakorlatilag egy külsős fejlesztés, és az az Evil Empire csapat készítette, akik a Dead Cells társfejlesztői voltak, valamint pátyolgatták a játékot a kiadás után (a DLC-ket például már önmagukban rakták össze).
Ennek megfelelően talán nem meglepő, hogy az új Prince megint 2D és oldalnézetes lett. A rajongók morgása azonban ezúttal nem feltétlenül csak ennek szólt, hanem hogy egy indie címben éledt újjá mindenki kedvenc hercege, ráadásul egy sajátos, rajzfilmes köntösben, igen minimál stílusban. De talán a Herceg rózsaszín/lila bőrszíne váltotta ki a legnagyobb hisztit, pedig lehetett volna azon is szüttyögni, hogy csak PC-re jön a kaland, ráadásul early accessben (ami nem éppen a Ubisoftra jellemző húzás, legalábbis nem a nagy frenchise-aiknál). A meglepetésszerű bejelentést hamar egy másik kínos hír követte, mégpedig hogy a május közepére tervezett megjelenést elnapolták, egész egyszerűen azért, mert a riválisnak számító Hades II szintén megjelent, kicsit elvéve a reflektorfényt.
Szerencsére ez csak pár hét csúszást jelentett, így kis várakozás után azért megtudtuk, milyen is ez a furcsa, picit savanyú, picit sárga lila Prince. Azt tudom mondani, hogy az jár jól – mint rendszerint –, aki félreteszi az előítéleteit. Lehet, hogy egyszerűnek és elrugaszkodottnak tűnik a művészeti stílus, de én inkább azt mondanám, hogy szokni kell. A pályák szép színesek, és egy idő után a belga és francia képregényiskola jegyeit mutató karakterek sem lesznek már idegenek. A herceg animációja szerencsére folyékony, inkább csak a töltőképernyőkön tapasztalható szaggatások rántják ki (sajnos) a játékost az immerzióból.
Az eddigi 2D-s részekhez képest újdonság, hogy megjelentek a 3D-s epizódok stílusjegyei is, vagyis lehet falon futni (ami jó móka), és különféle rudakon ugrabugrálni is. A harcok viszont egyszerűbbek, mert hárítani nem lehet, csak vetődni. Mivel a hercegnek elég kicsi kezdetben az állóképessége, ezért hamar és sokat fogunk elhalálozni. No és ehhez kapcsolódik a játék talán legnagyobb hibája. A roguelike játékokat persze jól ismerjük, az újrakezdés okozhat frusztrációt, pláne, ha nincs igazán komoly fejlődés a runok között, és itt ez a helyzet. Idővel persze a játékban gyűjthető valutából tudunk fejleszteni egy keveset (több energiát és annak újratöltését), illetve kovácsoltathatunk magunknak fejlettebb fegyvereket, de ez sajnos édeskevés, inkább annak kapcsán érezhetjük magunkat jobbnak egy idő után, hogy egész egyszerűen jobban hozzászokunk a játékmenethez.
Fegyverek közül kettő lehet nálunk egyszerre: egy szúró/vágó (kard, tőr, fejsze, lándzsa) és egy távolsági darab (íj, chakram, csáklya). Utóbbiakat csak limitáltan lehet elsütni, de további (közel)harcokkal szerencsére hamar visszatölthetőek. Ami viszont még változatosságot nyújt, azok a különféle medálok, amelyekből négy lehet nálunk, és nem csak arra érdemes figyelni, hogy alapból milyen módosításokat hoznak, hanem hogy melyik slotba pakoljuk őket, mert egymásra is hatással vannak.
Lévén korai hozzáférésben indult, a The Rogue Prince of Persia egyelőre limitált tartalmat kínál. A hatféle helyszín és két főboss egyelőre kevésnek tűnik, de hiába találunk a neten egyórás végigjátszásokat, a tökéletes játéktechnika elsajátítása ennek sokszorosába fog telni (könnyedén benne hagyhatunk 8-10 órát is akár). Ha beletörődünk a nehézségbe és a viszonylag spártai, mindenképpen szűkmarkú fejlődési rendszerbe, akkor kellemes órákat fogunk eltölteni a játékkal. Pláne, hogy a zenéje igen dallamos és fülbemászó, hamar ettől lehet hangos a fürdőszoba (is). Technikailag egyelőre jól sikerült a start (habár kezdetben voltak fagyások, és a mentést sem lehetett mindig visszatölteni – de ez már a múlté), kíváncsian várjuk, hogy a továbbiakban milyen fejlesztések várhatóak, illetve, hogy az ígéreteknek megfelelően valóban két-háromszorosára hízik-e majd a tartalom.
