Bár mostanra kis túlzással feledésbe merültek, hatalmas dolognak számítottak tizenévvel ezelőtt a Sony kézikonzoljai. Míg a PlayStation Portable a PS2-es címek minőségét verdeső játékokat kínált, a PS Vita már egyenesen a PlayStation 3 színvonalát nyújtotta – sajnos már csak annak a kevés játékosnak, aki 2012-től még kíváncsi volt rá. Az okostelefonok és a korai iPhone/Android játékok megjelenése hatalmas piacot hódított el a Nintendótól és a Sonytól, és míg Mario anyacége kitartó munkával, időt és erőforrásokat nem sajnálva végül tartotta pozícióját, a Sony bedobta a törülközőt. A probléma ezzel csupán annyi volt, hogy így mind a PSP-n, mind a Vitán tisztes mennyiségű, egyébként zseniális játék ragadt, amelyek többsége mára szinte elérhetetlenné vált.
Épp ezért szoktam örülni minden alkalommal, amikor a Sony a havi PS Plus Premium játékcsomagokba olyan játékokat vesz fel, mint a Resistance: Retribution, a MediEvil Resurrection, vagy az adott játékért felelős kiadó menti ki a címet, ahogy azt a Square Enix tette a Crisis Core című Final Fantasy VII spinoffal vagy a Kingdom Hearts: Birth by Sleep előzménnyel. A Bandai Namco is körülnézhetett, milyen opciói vannak ilyen téren, legfrissebb megjelenésük ugyanis a Freedom Wars, a 2014-ben PS Vitára megjelent és eredetileg a Sony által kiadott disztópikus, Monster Hunter stílusú szerepjáték.
A Freedom Wars a távoli jövő egy olyan, nem túl kellemes pontján játszódik, ahol mind a bolygó túlnépesedése, mind az erőforrások és nyersanyagok kimerülése elérte a végső határt. Az emberi faj megmaradt része hatalmas, csúcstechnológia, szigorú hierarchia és törvények által irányított közösségekbe, úgynevezett panoptikonokba tömörült. Hogy a lakosság minden tagja motiválva érezze magát az emberi faj túlélésének segítésére, ezek az egymással rivalizáló, vagy konkrétan hadban álló közösségek egy közös motívumban egyeznek: minden lakos már születésekor egy millió évnyi börtönbüntetést kap azért a nehézségért, amit születése jelent a faj számára, a lakosság életkörülményei így nem jobbak egy életfogytiglanra ítélt rabénál egy túlzsúfolt börtönben. Ahhoz, hogy irreális büntetése letöltését felgyorsítsa, és lehetőség szerint még vénsége előtt megízlelje a relatív szabadság ízét, minden lakónak különböző küldetéseket kell teljesítenie a panoptikon számára, amelyek célja általában erőforrások beszerzése más panoptikonok elől, vagy nyersanyagok, illetve teljes jogú lakosok elrablásának megakadályozása.
Névtelen hősünk is így lépked felfelé a ranglétrán, mígnem a játék bevezetőjében egy ellenséges panoptikon mechanikus „Zsákmányoló” robotjával vívott összecsapása során emlékezetét veszti, és megsemmisül a panoptikon által biztosított, védelmező és börtönőr szerepet egyaránt betöltő, „Kelléknek” nevezett androidja is. A vétségek miatt letöltendő büntetését visszaállítják az eredeti értékre, és a társadalmi ranglétrának is visszakerül a legaljára. A baleset során azonban egy látomásban találkozik a magát Ariesnak nevező fiatal lánnyal, aki tudatja vele a hírt, miszerint kulcsfontosságú szerepet fog játszani a panoptikonok közti háborúk befejezésében és az úgynevezett Nagy Átalakulás eljövetelében.
Természetesen miközben megpróbálunk fényt deríteni ezekre a kriptikus információkra, illetve megismerkedünk panoptikonunk többi lakójával, egyre nehezedő bevetéseket kell teljesítenünk. Ezek során zárt, viszonylag kisebb zónákba kerülünk NPC (vagy online kooperatív) társak kíséretében, ahol fel kell kutatnunk aktuális bevetésünk célpontját, és az idő- illetve életlimiten belül teljesíteni azt. Ahogy az az inspiráló Monster Hunter szériában is lenni szokott, az ellenféltől, illetve a pálya elszórt zugaiból begyűjtött zsákmány egy jelentős részét ezután arra fordítjuk, hogy új felszereléseket, fegyvereket vegyünk – alapból egy közelharci és egy távolsági áll rendelkezésünkre, néhány kiegészítő tárgy mellett, mint a gránátok, életerőcsomagok, míg Kellékünk csak egy fegyvert és egy kiegészítő felszerelést kaphat – valamint fejlesszük, beépített modulokkal erősítsük a meglevőket.
Bizonyos küldetések és méretesebb, mechanikus ellenfelek legyőzése természetesen könnyebb, ha olyan fegyvereket viszünk magunkkal, amelyek kihasználják azok gyengeségeit. Karakterünk rendelkezik még egy úgynevezett „tövissel” is, egy karjára erősített vonóhoroggal, amellyel egyrészt ide-oda tudja magát rántani mind a pályán, mind a nagyobb ellenfelek testén, másrészt különböző bónuszokat is aktiválhat csapattársai számára. A tövist a bevetések során két műveletre használjuk a leggyakrabban: hogy földre rántsuk és ideiglenesen megbénítsuk a méretesebb ellenfeleinket, illetve hogy megfelelő testrészeiket becélozva felrántsuk magunkat rájuk, és megpróbáljuk lefűrészelni azokat róluk, hatástalanítva így a veszedelmesebb offenzív és defenzív moduljaikat. Sajnos ha nem online társakkal játszunk, ez a művelet többségében ránk hárul majd: bár az MI társak viszonylag kompetensek, komplexebb műveletekbe maguktól jóval ritkábban kezdenek bele, mint amennyire az szükséges.
A rendszer remek taktikai mélységet kínál, a játék pedig a panoptikonok közötti verseny formájában PvP módokat is elérhetővé tesz – ezeket sajnos a tesztelés során, kellő mennyiségű játékos hiányában nem tudtam kipróbálni, egyedül az erőforrások felajánlása alapján számolt ranglistákon tudtam segíteni a helyezést. Maga a világ és a hangulat remekül működik, a fejlesztők pedig számos aprósággal erősítettek rá erre az éles bevetések között is. Hősünknek például eleinte semmilyen joga nincs, nem hagyhatja el celláját, nem tehet x lépésnél többet azon belül – ezek megszegése esetén újabb tizenpár évvel növekszik kiszabott büntetése (szerencsére a letöltendő éveket a korai missziók során százasával, később már ezresével tudjuk törleszteni). Egyfajta jutalomként kell megvásárolnunk magunknak a jogokat, hogy elhagyjuk a cellát, beléphessünk bizonyos zónákba, beszélhessünk nálunk magasabb rangú karakterekkel vagy testreszabhassuk androidunkat (a testreszabás részeként pedig akár text-to-speech funkció révén saját szövegeket is adhatunk neki némi cenzúra mellett – ez a funkció az eredeti, kézikonzolos változatban egyébként kimaradt az európai és észak-amerikai változatokból).
Sajnos az összkép nem hibátlan, és pár, néha felbukkanó bugon túl (egy bevetés során például véletlenül sikerült egy pálya textúrái mögé katapultálni magam, ahonnan sem kitörni, sem a küldetést megszakítani nem tudtam, maradt így az Alt+Tab) ezek egy része sajnos a koncepció átgondolatlanabb elemeiből ered. A játékon egyrészt érződik a kézikonzolos eredet, úgy az arénák méretén és a grafikákon, mint a küldetések felépítésén: a cél érezhetően az volt, hogy többségében 15-30 perces alkalmakra kössék le a játékost. Másrészt a világhoz való hűség jegyében számos elem frusztráló, és csak jóval azután kapunk alternatívát vagy megoldást rájuk, hogy már átléptek egy tűréshatárt. A játék elején például egy jó darabig nem tudunk sem manuálisan menteni, sem hagyományos módon kilépni a programból – ez PC-n különösen frusztráló (ha pedig már itt tartunk, irányítást tekintve japán játékról van szó, lehet egér-billentyűzettel is vezérelni, de szívességet tesz magának mindenki, aki már alapból kontrollerrel próbálkozik).
Miután lehetőséget kapunk arra, hogy elhagyjuk cellánkat, kapunk néhány, a történet továbbléptetéséhez szükséges feladatot – ám nemhogy még gyorsutazási lehetőséggel nem élhetünk, de azért is büntetést kapunk, ha karakterünk egyhuzamban öt másodpercnél tovább fut. Ugyanígy, miután megnyílik a fegyverek fejlesztése, a modulok beépítésére még ezután is várni kell egy darabig. Nem az a probléma, hogy a világhoz hűen a különböző funkciókat meg kell nyitni, hanem az, ahogy a játék ezeket kezeli – mivel többségük megnyitásához még csak nem is elegendő a pontok gyűjtése, a sztoriban is el kell jutnunk egy megadott részig.
A legfőbb gond azonban az, hogy hiába érdekes maga a világ, a történet és karakterek sajnos nem azok, és valahányszor következett egy olyan szegmens, ahol egy darabig a panoptikonban kellett megoldanom feladatokat (néha még úgy is éveket ledolgozva a büntetésemből, hogy közben a tetteimmel egyértelműen törvényeket szegtem – ami jól mutatja, hogy más téren a fejlesztők viszont hajlandóak voltak görbíteni a következetességen), tűkön ülve vártam, mikor kapok végre új missziót, ahol hatalmas robotokat bonthatok darabokra, vagy ellenséges elítéltekkel lövöldözhetjük egymást.
Egyrészt öröm, hogy a Freedom Wars kikerült kézikonzolokról, másrészt viszont nem ártott volna az átírás során kicsit jobban belenyúlni, átgondolni és átírni dolgokat ahhoz, hogy valóban egy maradandóbb élményt nyújtson. Jelen formájában kuriózumnak nem rossz, ha valaki korábban ki akarta próbálni, itt a tökéletes alkalom, de mind a Monster Hunter, mind a Namco-féle, szintén animés God Eater vonal maradandóbb és szórakoztatóbb nála.
