Days Gone Remastered teszt – Szebb napokat látott

Nincs veszélyesebb a mérges játékosoknál. Ezt minden kiadó tudja jól, még azok is, akik alapjában véve közönségkedvencek és kiszolgálják a rajongóikat. A PlayStation 4-es korszak különösen erős volt a Sony részéről, nagyon erős felhozatalt szállítottak, különösképp a rájuk jellemző single player akció-kalandjátékok piacán. Sorolhatnánk a címeket, de inkább maradjunk a kakukktojásnál. Igen, a Days Gone-ra gondolok. A motoros eposz ugyanis megjelenéskor mondhatni bukott, legalábbis az akkoriban futószalagon szállított egyéb sikerekhez képest jóval szerényebben lett értékelve.

S ez az a tény, amit nagyon sokan elfelejtenek, hogy a Days Gone a megjelenéskor nem volt erős játék, rengeteg volt vele a gond. Kezdve az igen komoly, akár 20 fps-re is beeső képfrissítéssel, a rengeteg fagyással és az igen megkérdőjelezhető game design döntésekkel (például, hogy egy átlag küldetésre is alig volt elég egy tank benzin, nemhogy ha még a játékos felfedezni is szeretett volna, ami azért egy (semi) open world játékban nem ördögtől való elképzelés). Mire a tömegek rárepültek, addigra már ezek többségét javították a fejlesztők, de (szerintem) teljesen érthető, hogy addigra a Sony szemében bizalmat vesztett a stúdió.

A Bend Studiosnak ez lehetett volna a nagy kiugrási lehetőség, ami akár unfairnek is tűnhet. Egy olyan veterán csapatról van szó ugyanis, akik már a PS1-es hőskorszakban is jelen voltak, és olyan sikercímet szállítottak, mint a Syphon Filter, de kicsit később meg jó munkásként számos Sony blockbuster fejlesztésébe besegítettek. A saját, nagy AAA IP végül összejött ugyan, de a gondok már a fejlesztés idején elkezdődtek, ugyanis ha jól emlékszem, legalább két vagy három alkalommal is halasztani kellett a megjelenést, és végül a végső dátumra sem sikerült ennek ellenére sem minőségi munkát lerakni az asztalra.

A teljes áron satnyának számító eladások megtették a hatásukat, és viszonylag hamar kapott leárazást a játék, valamint akkori mérce szerint a PS Plus szolgáltatásában is hamar megjelent. Sokan ekkor ugrottak bele a kalandba, a cég egyik vezetője be is szólt mindenkinek, hogy day 1 kéne megvenni a játékokat, teljes áron. Nem csoda, hogy a minimum fura jelzővel illethető kommentjeiről ismert John Garvint hamar el is távolították – nem lehet vele egyszerű az élet (amellett ugyanis hogy alapvetően „igaza van”, a stílusa hagy kivánnivalót maga után). Maga a brigád viszont megmaradt, s még mindig jobban jártak, mint a szintén (a The Order: 1886 kapcsán) kegyvesztett, majd a függetlenedés után tavaly be is zárt Ready at Dawn, vagy a Driveclubba belebukó Evolution Studios.

Szóval lehet könnyes szemmel petíciókat indtani a második részért (őszinte leszek: én is megnézném), de el kell fogadni, hogy a videojáték-fejlesztés legalább annyira üzlet is, mint művészi kifejezési forma (sőt, inkább amaz), ahol azért a pénz diktál, annak hiánya meg sok mindent eldönt. Kíváncsi lennék, ha a mérges játékosoknak saját zsebből kellene finanszírozni egy ilyen fejlesztést, akkor is ilyen vehemensek lennének, vagy esetleg hasonlóan, a kockázatmentes megoldást választanák.

A hosszas litánia után (elnézést, de már rég érlelődött bennem) térjünk vissza a jelenbe. Februárban meglepetésszerűen bejelentették a remaster változatot a semmiből, s mindenki nagyjából felhorkanva annyit kérdezett, hogy ugyan minek? A Days Gone ugyan továbbra is népszerű cím a javított formájában, sőt, a hiszti miatt tulajdonképp egyfajta kultjátékká érett. Viszont hat év nem igazán az a távlat, ami felújításért kiáltana (igaz, láttunk már rosszabbat is). De ha már így alakult, akkor fogadjuk a natív PS5 változatot szeretettel, és vizsgáljuk meg, mennyivel kapunk többet. Fontos, hogy mivel az alapjátékról 2019-ben GeryG kolléga írt egy remek cikket, ezért a sztorit, alap játékmechanikákat nem fogom tárgyalni, mert azok nem változtak.

Cikkajánló

Days Gone teszt – Motoros Szent János kalandjai a halál árnyékának völgyében

Szégyen a futás, de hasznos, avagy túlélési tanácsok világvége esetére.

Ami viszont változott, az például a látvány. Talán a legszembetűnőbb dolog, hogy más, kicsit filmesebb lett a bevilágítás. Ízlés dolga, hogy kinek mennyire jön be a sok esetben jóval sötétebb setting, mindenesetre a játékmenetre is hatással van mindez. Ugyanis sokkal inkább kiemelkedik a horror jelleg, félelmetesebbek az erdei, éjszakai portyák. Cserébe viszont az átvezetők közül (szerintem) néhány veszít az erejéből. Összességében azt lehet mondani, hogy a fényelés most sokkal realisztikusabb, de azt meg tudjuk jól, hogy néha nem a realizmus az, ami el tud adni egy játékot. Nehéz igazságot tenni, mindenkinek magának kell eldöntenie, melyik tetszik jobban.

A megjelenítés módja viszont meglehetősen furán alakult. Szokás szerint sima PlayStation 5-ön van performance (1440p/60 fps) és quality (natív 4K/30 fps) módozat. A gond ott kezdődik, hogy az eredeti checkerboard renderinges megoldása 60 fps-sel jobban néz ki, mint az új performance mód ugyanezzel a képfrissítéssel. Persze kicsit szőrszálhasogatás a dolog, mert leginkább kétszeres nagyításban fog feltűnni, de ha valaki megnézi az elemzéseket, bizony látványos a dolog, és homályosabb az új. Megoldás lehet a quality mód használata, de ott meg kell elégednünk a szerényebb framerate-tel (hogy pozitívat is említsek, mindkét megoldás szinte betonbiztos, míg az eredeti változat 60 fps-e azért hajlamos volt beesni). Talán a PS5 Pro tulajok járhatnak a legjobban a remasterrel, nekik ugyanis három mód dukál. Performance (1800p/60 fps), Quality (2880p/30 fps) és Enhanced (1584p/60 fps PSSR-rel). Illetve készülőben van egy 40 fps-es megjelenítés is, ez majd a későbbiekben egy patch-csel érkezik.

Nézzük meg a külcsín után, hogy van-e nem vizuális jellegű újdonság. Példának okáért a Horde Assault lehet az első, amit említeni érdemes. A Days Gone egyik jellegzetes kihívásának a kiemeléséről van szó, ha csak ezeket szeretnénk újrajátszani, kedvünkre válogathatunk az ismert lokációk közül, egyedi karakterekkel nyomulhatunk (tehát nem csupán Deaconnal) és még különféle teljesítmény boostereket is kapunk. Ösztönzésnek meg nincs jobb, mint hogy az elért teljesítményünkkel újabb és újabb tartalmakat nyithatunk meg.

Ha valaki nagyon unatkozik, a vadi új Permadeath és Speedrun módokkal is próbálkozhat. Az elsőben a halál végleges, vagyis nagyon kell figyelni, a második meg a sok helyről ismerős minél gyorsabb teljesítésről szól (nyilván leginkább akkor, ha már töviről hegyire ismerjük történéseket, hogy mikor mit kell csinálni). A setting Accessibility pontja pedig további lehetőségeket kínál azoknak, akik valamilyen akadályoztatottság révén hátrányt szenvednek – a High Contrast mode a jobb láthatóságot segíti, de lehetőség van a játék sebességét is lassítani, vagy akár narrációt kérni a UI elemekhez.

Természetesen a PlayStation 4-es állásunkat simán áthozhatjuk, illetve ha rendelkezünk a korábbi változattal, akkor csupán az upgrade árát kell kifizetni, nem a teljes játékét (egyedüli kivételt az jelenti, ha valaki a PS Plus szolgáltatásából szerezte meg a Days Gone-t, mert arra nem érvényes ez a kedvezmény). A nyelvek közt továbbra is ott a magyar, így az angolul nem annyira tudók is örülhetnek. A végére meg még megemlíteném, hogy a DualSense lehetőségeit is sikerült kiaknázni, sokkal nagyobb élmény a PS5 irányítójával és az azon jelentkező rezgésekkel, valamint felkeményedő ravaszokkal operálni, miközben Deacon motorját terelgetjük.

Összességében kissé felemás élmény a Days Gone Remastered. Azoknak, akik a Performance mód hívei és csak sima PS5-tel rendelkeznek, lehet, hogy csalódás lesz. De ha valaki nem is akar nagyon belemerülni a pixelméricskélésbe, akkor is azt lehet mondani, hogy a játék sajnos nem néz ki szignifikánsan jobban, mint az eredeti, csak inkább máshogy (új bevilágítás, szebb égboltok stb.). Az biztos, hogy játéktechnikailag ez a legjobb és legstabilabb kiadás, ráadásul némi új játékmóddal megbolondítva. Talán azt lehet mondani, hogy valahogy így kellett volna eredetileg megjelennie, és akkor elkerülhető lett volna mindaz a dráma, amiről az elmúlt évek szóltak, és most nem kéne azt sem kiemelnem, hogy bizony nagyon lezáratlan a vége a kalandnak, mert talán már egy második résszel is gazdagabbak lettünk volna mostanára.