A boomer shooter -dömpingben bár számtalan játék próbálja továbbvinni az olyan legendás címek örökségét, mint a Doom, a Quake, a Wolfenstein vagy a Duke Nukem, a horror alműfaja, a borzongatás, nyomasztó légkör és lövöldözés keverése a klasszikus Blood nyomdokaiban meglepően alulreprezentált. Ha hirtelen kellene címeket felhoznom, valószínűleg egyedül a Forgive Me Father duológia, valamint a Cultic ugrana be, utóbbi ráadásul kicsit csalás is, ugyanis még csak korai hozzáférésben érhető el.
A Painted in Blood tehát hiánypótló próbál lenni ezen a téren – stílusát, játékmenetét tekintve pedig a korai hozzáférésben tapasztaltak alapján könnyen válhat igazi klasszikussá is. Az egyetlen fejlesztő által fejlesztett, retro grafikát szimuláló horrorjáték főhőse Edward, egy festő és második világháborús veterán, akit hazatértét követően nemcsak a háború borzalmai kísértettek tovább, de élete is szép lassan összeomlott, tragédiába fulladt. Szürreális rémálomutazása során saját festményei elborult teremtményeivel kell farkasszemet néznie emlékei, traumái és bűntudata dimenziójában – valahogy úgy, mintha a Bloober Team-féle eredeti Layers of Feart valaki telepakolta volna hátborzongató ellenfelekkel, mordályokkal és munícióval.
Az összkép pedig remekül működik. A Painted in Blood már a Steam Next Fest-es demójával kiérdemelte az elismerésemet, a korai hozzáféréssel pedig (amelyben ráadásul a demóban elért haladásomat folytathattam is) bizonyította, hogy ez valószínűleg nem volt elhamarkodott. A stílus és a hangulat telitalálat, a történet bár (eddig) nem tartalmaz túl sok meglepetést, de kellően hatásos, a fő attrakció, a játékmenet pedig addiktív, adrenalindús, remekül használja ki a retro stílusban rejlő lehetőségeket.
Nyomasztó, atmoszférikus szegmensek keverednek nagyobb arénaharcokkal, az egyik pillanatban még lőfegyveres zombikat irtunk elhagyatott épületekben, káoszba borult utcákon, majd egy sötét pincében vadászunk árnyékszörnyekre zseblámpánk segítségével, hogy elűzzük őket, mielőtt lesből támadva lekarmolják életerőnk jelentős részét. Máskor gránátvetővel és körfűrésszel ritkítjuk rovarszerű rémek hordáit, hogy aztán utunkat állja egy a fantom névre hallgató, a valóságot görbítő lények közül, amely puszta jelenlétével paranormális jelenségeket idéz elő, árnyékokba borítja a pályát. Nekünk ekkor döntenünk kell, hogy fegyvereink és fokozatosan megnyíló, limitáltan használható paranormális képességeink segítségével, busás jutalomért leszámolunk vele, vagy ellopakodunk előle.
A korai hozzáférés minden pályája ad valamilyen új meglepetést, új ellenfelet, fegyvert, játékmechanikát, egyre jobban komplikálva és egyre nyomasztóbbá, változatosabbá is téve az összképet. Fokozatosan emelkedik a nehézségi szint – míg eleinte elég, ha csak arra figyelünk, hogy ne menjünk túl közel a lassan cammogó zombikhoz, pár pályával később már olyan arénákban kell helytállnunk, ahol a zombik mellett pajzzsal védett gépfegyveresek szórják ránk az áldást, az aréna szegélyeit pedig hatalmas tojások tarkítják, amelyekhez túl közel kerülve kikelnek a bennük szunnyadó lények. Az intenzív lövöldözés sűrűjében folyamatosan váltogatnunk kell mordályainkat, hogy azok az aktuális ellenfélhez és szituációhoz a legjobban illeszkedjenek, egyre több tényezőre, ellenféltípusra kell figyelnünk. Egyes ellenfeleket például ideiglenesen megbéníthatunk zseblámpák fényével, másokat viszont eleve csak akkor tudunk megsebezni, ha előbb így lebontjuk róluk az árnyakból formált pajzsot.
Ebből következett a tesztelt verzió talán egyik leginkább zavaró eleme is a néha-néha felbukkanó bugok mellett – előfordult például, hogy egyszer egy felugró oktatóablak csak azután tűnt el, hogy meghaltam, addig pedig kitakarta a képernyő közepét – a játék összecsapásai ugyanis túl gyorsan eszkalálódnak jelenleg teljes káoszba. A második-harmadik pályán már belefuthatunk olyan helyzetekbe, ahol a távolból pajzsokkal védett gépfegyveresek szórják az áldást, körülöttünk nikkelbolhaként pattogó, haláluk után nem sokkal felrobbanó vérebek rohangálnak, nyomunkban pedig egy hóhérra emlékeztető, gránátokat dobáló melák ellenfél liheg. Az ellenfelek viselkedése pedig több esetben még túlságosan véletlenszerűnek érződik, mintha a fizikájuk és a mesterséges intelligenciájuk is néha érdekes anomáliákat produkálna, főleg, amikor viszonylag zártabb, kisebb arénában került sor az összecsapásokra.
Van még tehát hová fejlődni, ám ettől eltekintve elégedett voltam a tapasztaltakkal, és kíváncsian várom, mit kínál majd a teljes verzió. A Painted in Blood zseniális prezentációval és kifejezetten hatásos hangulattal, atmoszférával operál – ha sikerül ezt kicsiszolni, finomhangolni és bővíteni, garantált klasszikus lesz.
