Azt hiszem, kijelenthetem, hogy az utóbbi évek során végig szerencsém volt a Nightdive Studios remastereivel. A minőségük a kellemestől a kiválóig hullámzott: hol szinte feledésbe merült gyöngyszemeket támasztottak fel, hol ikonikus játékok kaptak tőlük új kiadást, hogy hozzáférhetőek maradjanak az újabb generációk számára is. Aktuális tesztalanyom, a LucasArts-féle, 1997-es Outlaws, valamint kiegészítője, a Handful of Missions viszont az első olyan tesztelt remaster tőlük, amely még bőven igényelt volna időt és erőfeszítést, hogy a csapat többi munkájával egy szintre kerülhessen.
Az eredeti Outlaws készítéséhez a LucasArts gyakorlatilag fogta a Star Wars: Dark Forces esetében már bizonyított motort, és készített egy westernt, amelynek grafikáit, karaktereit ráadásul kézzel rajzolta a csapat, meglehetősen egyedi atmoszférát kölcsönözve így a játéknak. James Anderson ex-marsall vadnyugati bosszúhadjárata felesége gyilkosai és kislányának elrablói után a maga idejében korszakalkotónak számított, és többek között olyan mechanikákat vezetett be elsőként, illetve elsők között, mint a fegyverek újratöltése, vagy a karabélyra szerelhető távcső használata a pontosabb, távolabbi célzáshoz.
Andersonnak ráadásul lövöldözései során nem az adott pálya kijáratához kellett eljutnia ellenfelek hordáinak végiglövöldözésével, illetve kulcskereséssel kísérve. Feladata minden esetben egy megadott célpont megkeresése és kiiktatása volt, akinek halálával vagy harcképtelenné tételével elindult a történetet továbblendítő átvezető jelenet. Maguk a pályák pedig valósnak érződő helyszíneket modelleztek – tanyákat, spagettiwesterneket idéző kisvárosokat, vonatkocsikat vagy épp széles kanyonokat. A játék mellesleg kifejezetten nehéz is volt, és a korszakhoz képest realisztikusabb sérülésmodellt alkalmazott – az ellenfelek jelentős részét ugyan egy jól irányzott lövéssel is ki lehetett iktatni, de Jamesnek is elég volt már közepes nehézségi szinten egy közelről leadott puskalövés, hogy a maximumról egyből nullára zuhanjon az életereje.
A fentiekből tehát látszódik, hogy számos elemében korszakalkotó klasszikusról van szó, amely megérdemelt volna egy minőségi felújítást – az általam tesztelt játék azonban nem az, vagy legalábbis jelen formájában még nem. Az még csak bocsánatos bűn, hogy a Dark Forces Remasterrel ellentétben az átvezető jelenetek nem kaptak szélesvásznú újrarenderelést, így a 4:3-as képarányú animációkat nézhetjük a képernyő közepére szorítva, az igazi problémák ugyanis az első pálya betöltése után kezdődnek. Ezek két csoportba oszthatóak, az elsőbe pedig azok tartoznak, amelyek a Nightdive részéről példátlan hanyagságnak érződnek. Arról a Nightdive-ról van szó ugyanis, amely az idén nyáron megjelent Heretic+Hexen remaster kiadásba még alternatív, újratervezett, opcionális bekapcsolható vagy letiltható, feljavított pályákat is felvett, hogy azokat könnyebben navigálhatóvá tegye, hozzáférhetőbbé a modern közönség számára.
Ennek fényében az olyan motívumokat, mint például azt, hogy hősünk a tár kiürülésekor nem kezd automatikusan újratölteni, vagy hogy a játék számtalan dolgot a tárgyak használatától és szerepétől az aktuális pálya pontos céljáig, befejezési feltételéig nem közöl a játékossal, gyakorlatilag képtelen voltam értelmezni. De a Heretic+Hexen esetében említett feljavított pályadesign, vagy egy informatívabb térkép sem ártott volna egy-egy, már az eredeti megjelenéskor is kimondottan frusztráló, labirintusszerű pálya esetén. Ezek akkoriban nem számítottak hibának – hiszen nem volt még minta, hogy lehet ezeket az elemeket jobban, kényelmesebben megvalósítani – ám egy ilyen jelentős játéknál az opciók között 2025-ben már szívesen vettem volna néhány kapcsolót arra vonatkozóan, hogy puristaként vagy zöldfülűként vágnék-e bele a végigjátszásba.
A már említett menüben viszont az egyetlen jelentősebb választás, ami a hozzáférhetőséget segíti, az automata célzáson túl az egyetlen kattintással bekapcsolható sebezhetetlenség – valószínűleg a leghanyagabb ilyen megoldás, amit remasterben eddig láthattam, és bár tagadhatatlanul megkönnyíti a végigjátszást, használata a játékélményt a töredékére redukálja. A Nightdive-féle minőség a feljavított sprite-ok és textúrák mellett szinte egyedül a főmenüben elérhető Vault formájában érhető tetten, amelyben ezúttal is tisztes mennyiségű kincs fogad minket a játék készítésével, eredeti megjelenésével kapcsolatban – ám ez édeskevés, ha egyszer maga a főfogás hagy maga után kívánnivalót.
A második hibakategóriát pedig konkrét bugok töltik meg – olyan hibák, amelyek egy része bár előfordult az eredeti változatban, egy minőségi remasterben kötelező jelleggel ki kellett volna javítani őket. Az ellenfelek néha beakadtak a tereptárgyakba, néha mozdulatlanul álltak, néha teljesen értelmetlen, véletlenszerű irányba indultak és fel-alá szaladgáltak, miközben pár méterre tőlük épp szitává lőttem a társaikat. Ha már lövések: nem egyszer fordult elő, hogy egyértelmű, tűpontos találatnak tűnő lövéseim többszöri ismétlés után is láthatatlan falakban akadtak el, amikor valamilyen peremen állva adtam le azokat. De egy ízben olyan problémába is belefutottam, hogy egy adott pálya végén a főellenfél kiiktatása után a játék egyszerűen beakadt, és nem indította el a következő betöltését.
A crossplay funkcióval megtámogatott multiplayert sajnos a tesztelés alatt nem tudtam kipróbálni, ám úgy érzem, így is bőven eleget láttam és tapasztaltam ahhoz, hogy az Outlaws felújítása mélységes csalódásnak bizonyuljon. Nem tudom, mi mehetett ennyire félre, a tesztelés során nem egyszer ellenőriztem még olyasmiket is, hogy vajon nem érkezett-e egy Steam béta kód vagy egy nagyobb frissítés, biztosan jó változattal játszok-e, jól csináltam-e mindent. Ugyanis ha nem láttam volna induláskor a Nightdive logóját, egyszerűen nem tudnám elhinni, hogy ezt ugyanaz a csapat csinálta, mint többek közt a Dark Forces, a Killing Time, a Turokok, a Rise of the Triad vagy az id Software klasszikusainak újrakiadásait. Őszintén remélem, hogy a néhány héten belül érkező Blood: Refreshed Supply minőségibb darab lesz.
