Bár a francia Don’t Nod stúdió nevét ma már mindenki egyértelműen a Life is Strange kalandjátékokkal köti össze, érdemes emlékezni rá, hogy a legelső játékuk nem ez volt. Hanem a 2013-ban megjelent Remember Me, egy sci-fi akció-kalandjáték, amelyben az emberek egymás emlékeivel kereskedtek. Talán azért nem emlékeznek túl sokan erre a játékra, mert a Life is Strange nagyságrendekkel nagyobb sikert ért el. A stúdió nem is tért vissza jó ideig a sci-fi műfajához, habár szigorúan nézve a Life is Strange időmanipulálása és telekinézise is oda sorolható. Nem beszélve a csapat későbbi játékairól, amelyeknek szintén központi eleme volt valamilyen különleges képesség. Idén viszont ténylegesen is visszatértek a nem túl távoli jövőbe, hogy egy ízig-vérig űrbéli sci-fi kalandot meséljenek el nekünk. Talán az Aphelion időzítése nem volt a legtökéletesebb, hiszen egy másik nagyon hasonló játék is mostanában debütált. A Directive 8020 körül ráadásul jóval nagyobb volt a felhajtás, így könnyen lehet, hogy sok játékost képes volt elszívni az Aphelion mellől.
Az Aphelion története 2060-ban játszódik, és naná, hogy ebben is jól tönkretettük a Földet. Ezért az Európai Űrügynökség, az ESA missziót indított egy nem túl távoli bolygóra, a Persephone-ra, amelyről azt feltételezik, hogy alkalmas lehet az emberiség új otthonává válni. Ahhoz viszont, hogy erről megbizonyosodjanak, előbb embert kell küldeni a bolygóra, ezt meg is teszik: Thomas és Ariane a két kiválasztott, akik űrhajójukkal meg is érkeznek a Persephone-ra. A játék nem húzza az időt, rögtön bele is csap a közepébe, hiszen miután megtudtuk, hogy a párosnak a kollegiálisnál sikerült valamivel közelebbi kapcsolatot kialakítaniuk, az űrhajójuk természetesen szépen le is zuhan a bolygóra. Hogy a dolgok még bonyolultabbak legyenek, a két űrhajós teljesen elszakad egymástól, ahogy az űrhajójuk roncsai is jó nagy területen szóródnak szét. Ettől kezdve külön-külön követhetjük majd az Ariana és Thomas körüli eseményeket, amelyek merőben eltérnek majd egymástól.
A készítők a két karaktert két teljesen különböző játékmenettel kapcsolták össze. A tizenegy fejezetből álló történet során hol egyiket, hol másikat irányíthatjuk. Arianával sokkal nagyobb hangsúlyt kap az akció, a lopakodás és az ügyességi részek, míg Thomas részei inkább a klasszikus kalandjátékos elemekben gazdagok. Arianával rengeteg platformerszakaszt kell teljesítenünk. Hol roncsokon, hol szikalfalakon mászunk felfelé (előzékenyen vegyük úgy, hogy a Persephone gravitációja kisebb a Földénél, mert Ariana lelkem néha akkorákat ugrik a falon, amire még Lara Croft vagy Nathan Drake is csak csettintene) vagy oldalra. Nem kell az Assassin’s Creedhez hasonló parkour dolgokra gondolni, erősen limitált, hogy karakterünk hol és merre tud mozogni a pályákon. Nem hiányoznak a kötelező feszkós elemek sem, mint amikor egy ugrás után megcsúszik a kezünk és gyorsan vissza kell kapaszkodni, különben lepottyanunk és reload. Azokon a részeken, ahol nincs mibe megkapaszkodni, Ariana a Batman-övét hívja segítségül, amelyen van grappling hook is. A sztori későbbi szakaszában, miután kiderül, hogy a bolygó nem teljesen lakatlan, jönnek a lopakodós részek is. A bolygón egy leginkább Venom szimbiótájára emlékeztető fekete massza is jelen van, amely csak a hangokra és érintésekre reagál, vagyis teljesen vak. Így a lopakodós részek leginkább a csendben osonásról szólnak, nem túl kidolgozottak, cserébe kissé vontatottak.
Amikor nem Arianéval akciózunk a terepen, akkor Thomast irányíthatjuk. Vele merőben más stílusú és lendületű játékmenetet kapunk. Thomas esetében a hangsúly a túlélésen lesz, mivel az oxigénpalackja szivárog, így folyamatosan keresnünk kell a lehetőségét, hogy töltsük. Neki is van grappling hookja, ám ezt nem mászásra, hanem tárgyak mozgatására, kapuk kinyitására használja. Ő az, akivel inkább nyomozni fogunk, de itt sem kell sherlocki mélységekre gondolni. Mindössze logokat és jegyzeteket olvasgatunk egy olyan titokzatos emberi bázisról, amelynek elvileg nem kellene a bolygón lennie, mégis ott van. Ez adja egyébként a sztori rejtélyességét, ami az egyik fő motivációs faktor, hogy teljesítsük az egyébként nagyjából 5–6 óra alatt kipörgethető sztorit.
A játékmenet tehát semmi igazán egyedit vagy különlegeset nem kínál, amit viszont igen, azt alapvetően rendben teszi. Mondhatjuk úgy is, hogy a Don’t Nod nem sok kockázatot vállalt innovációval vagy kreatív ötletekkel, helyettük inkább lerakott az asztalra egy tisztes iparosmunkát. Ez számomra egy picit csalódás, mivel azért tőlük mindig lehetett számítani valami kis csavarra a játékmenetben, ezt itt most a két karakter eltérő játékelemei adják, ami nem túl eredeti. Amire viszont panasz biztosan nem lehet, az a grafika. Nyoma sincs a stúdió kalandjátékaira jellemző low poly megoldásoknak. A karaktermodellek tökéletesek, a környezet is nagyon részletes, a pályák jól felépítettek. A látványvilág tehát eléggé rendben van, mellé az optimalizáció sem vészes.
Ahogy azt az imént már említettem, az Aphelion amolyan tisztes iparosmunka. Picit olyan érzésem van, hogy ez amolyan időkitöltő játék a stúdió részéről két nagyobb projekt között. Egyébként is jellemző rájuk, hogy váltogatják a klasszikus kalandjátékokat és az akció-kalandjátékokat. Ez most egyértelműen a kevésbé erős címek közé tartozik, ám még ezzel együtt is egy érdekes történet pofás tálalásban. Csak egy picit talán sótlan, egy picit kevésbé eredeti, egy picit sablonos. És bizony az időzítés sem tökéletes, bár ezt nehéz lenne negatívumként felróni, hiszen honnan is tudhatták volna, hogy a témájában és műfajában eléggé hasonló Directive 8020 végül hogyan sikerül. Én azt mondom, mindkét játék megér egy próbát, de ha a kettő közül csak egyet lehet választani, akkor én a Supermassive Games horror-kalandjára tenném a voksom. Ezzel pedig megvárnék egy későbbi akciót.
