Ne maradj le híreinkről és cikkeinkről, kattints ide, és állítsd be saját forrásként a PlayDome-ot!
A Ubisoft közel húsz évvel ezelőtt, 2007-ben indította útjára az orvgyilkosok testvériségének évezredeken és történelmi korszakokon átívelő nagy kalandját. Talán akkor még ők maguk sem gondolták, hogy az Assassin's Creed egy ekkora franchise-zá növi ki magát. Főleg azért, mert az első rész még egészen kiforratlan volt, számos elemében fapados, de mégis korszakalkotó. Nem titkoltan merített a francia kiadó egy akkor még sokkal jobb állapotban lévő, de már akkor is hanyatló másik IP-jéből, a Prince of Persiából. Akkoriban még a Ubisoft képes volt tanulni a saját hibáiból, javítani azokat és végeredményben egy jobb játékot készíteni. Mert abban bizonyosan mindenki egyetért, hogy a 2010-es Assassin's Creed II fényévekkel volt jobb az elődjénél. Sőt, sokak szemében máig a legjobbnak számít. Az elmúlt közel két évtizedben aztán sorra jöttek a folytatások, volt olyan időszak (2010 és 2015 között), amikor minden évre jutott egy új rész. Ezt meg is érezte a franchise, amely egy ideig még tudott emelkedni és fejlődni, de aztán valahol a 2013-as Assassin's Creed IV: Black Flagnél tetőzött a dolog és onnan egy eleinte lankásabb, majd egyre meredekebb lejtő következett. A Ubisoft még időben neszelte meg, hogy nagyon nem jó az irány, ezért a 2015-ös Assassin's Creed Syndicate után rövid időre pihenni küldte a fő sorozatot, amely csak 2017-ben tért vissza egy előzménysztori-szerűséggel, az ókori Egyiptomban játszódó Assassin's Creed Originsszel. Jót tett a reboot a szériának, amely ezután olyan közönségkedvenc epizódokkal bővült, mint a 2018-as Odyssey vagy a 2020-as Valhalla. Ugyanakkor sem a 2023-as Mirage, sem pedig a tavalyi Shadows epizódok nem váltották be maradéktalanul a hozzájuk fűzött reményeket. Ennek fényében egyelőre jó kérdés, hogy merre vezet tovább a franchise útja, hiszen nemrégiben olyan híreket is lehetett hallani, hogy a boszorkányüldözések idejében játszódó új rész (az AC: Hexe) akár még a kukában is végezheti.
Szerencsére azonban ezzel egyelőre nem kell foglalkoznunk, mert van egy játék, ami a következő hetekre-hónapokra lekötheti a figyelmünket. Már 2023-ban felröppenten róla pletykák, hogy sokak szemében máig a legjobbnak tartott 2013-as Assassin's Creed IV: Black Flag lehet az első, amely remake-et kap. A hírre sokan felkapták a fejüket, mert a második rész mellett ez volt a másik, amit a széria egyik csúcspontjának tartottak. A pletykákból aztán idén tavasszal született hivatalos bejelentés, miszerint jön az Assassin’s Creed: Black Flag Resynced. A Ubisoft nem remastert, hanem valóban remake-et ígért, amelyet az eredeti ötletre, de az alapoktól készítettek el újra. Emellett számos érdekes és valóban szükséges újítást is ígértek, ám ismerve a francia kiadót ezeket az ígéreteket sokan óvatosan kezelik. A játék holnap végre a nagyközönség számára is megérkezik, de nekem volt lehetőségem az elmúlt napokban már újra tengerre szállni.
A Black Flag Resynced volt számomra is az orvgyilkosos franchise csúcspontja, amely mind játékmenetében, mind témájában és a korszakban, amelyet feldolgoz, a legjobban kidolgozottnak tűnt. Bevallom, ezt követően már csak bele-belekóstoltam a később érkezett epizódokba, de egyik sem fogott meg különösebben, pedig szerettem volna szeretni őket. A Black Flag viszont a kalózkodással, az aprólékosan kidolgozott hajózással, a sablonos, de azért így is érdekes történettel, valamint nem utolsósorban a lenyűgöző látványvilágával beszippantott. Ezért sem volt egy pillanatig sem kérdés, hogy a Resynced lesz a következő, amivel újra játszani fogok.
Az új kiadás nem csupán a látványvilágot igazítja a mai szemnek is helyenként egészen káprázatos szinthez, de a játékmenetet is alaposan gatyába rázza, sőt, még a sztorit is kibővíti itt-ott. Szerencsére utóbbi kapcsán nem estek túlzásba a készítők, nem írták át Edward Kenway kalózhistóriáját, csak épp egyik-másik karaktert egy picit jobban kibontották, valamint teljesen lecserélték az eredeti modernkori részt. Aki játszott a 2013-as játékkal, emlékezhet, hogy az Abstrego egyik dolgozójaként bejárhattuk az iroda egyes részeit, ám ez sokaknak nem tetszett. Nos, ezt a részt teljes egészében kivágta a Ubisoft, helyette egy picit misztikusabb szekvenciákat pakolt be néhány új mellékküldetés formájában. E szekvenciák szerint az Animust irányító MI keres fel minket, mint felhasználót, hogy megmutassa, milyen is lehetett volna Edward Kenway élete, ha betartja a szerelmének tett eredeti ígéretét. Ezek a küldetések valóban merőben eltérnek az alap játékmenettől, de szerencsére nem erőltették túl őket.
A sztori egyébként a régi: Edward Kenway azzal a vággyal hagyja ott Angliát és a feleségét, hogy a karibi térségben csinálja meg szerencséjét. Az asszonynak ígéretet tesz, hogy legfeljebb két évig lesz privatér, ám ezt az ígéretet hamar elhomályosítja a kapzsisága. Miután egy tengeri ütközetben a hajót, amin szolgál fogpiszkálóvá ágyúzzák, egy szigeten sodródik partra, de nincs egyedül. Egy orvgyilkos, Duncan Walpole is ott tér magához, akivel végül elkerülhetetlen, hogy összecsapjanak, Edward pedig végez vele. Kiderül, hogy az orvgyilkos egy közeli szigetre tartott, hogy annak kormányzójával egy titkos templomos találkozón vegyen részt, mert ő valójában egy áruló. Edward a helyébe lép és ő maga megy el a találkozóra, ahol egy darabig egész jól játssza az imposztort, ám idővel lebukik és menekülnie kell. Elfoglal egy spanyol hajót, amelyet Jackdaw névre keresztel és a kiszabadított matrózokkal a fedélzeten kezdetét veszi Edward kalózkapitányi pályafutása. A mesés kincsek és az általános jólét reményének hajszolása közben egy még nagyobb cél is lebeg a szeme előtt: előbb megtalálni egy legendák övezte, titokzatos helyet a szigetvilágban, mint a templomosok. Ez a hely az Obszervatórium, amit a mesék szerint egy az emberiség előtti civilizáció épített, és amely a megtalálóját óriási hatalommal ruházza fel.
Az Obszervatórium nagy keresgélése közben keresztül-kasul bejárjuk a karibi térség egy részét. Amikor először néztem rá a térképre, picit csalódottnak éreztem magam, mert jóval nagyobbra emlékeztem tizenhárom évvel ezelőttről. Aztán, ahogy haladtam előre a játékban, rá kellett jönnöm, hogy nem az idő szépítette meg az emlékeimet, a játéktér csak első ránézésre tűnik picinek, egyébként kifejezetten nagy. Az időnk nagy részében vagy hajózni fogunk, vagy valamelyik szigeten mászkálni, ugrabugrálni, esetleg harcolni vagy építeni kalózflottánk jövőjét. A Ubisoft a grafika mellett talán ezen dolgozott a legtöbbet, hiszen a harcrendszer, a lopakodás és a parkour is alaposan át lett dolgozva. Vagyis mindaz, ami a játék Assassin’s Creed-részét képezi. Bagatell, de a rajongók számára annál örömtelibb, hogy bekerült a játékba a manuális guggolás! Sokkal könnyebb így már lopakodni, követni valakit. Emellett megmaradtak a klasszikus megoldások is, mint az elrejtőzés (szénakazalban, levélkupac alá, esetleg egy szekrénybe), valamint a tömegben is vegyülhetünk. A harcrendszer a fejlesztők szándéka szerint dinamikusabb és reszponzívabb lett, én ebből nagyjából annyit vettem észre, hogy ütök-ütök-védek-kivégzek. Egy-két combosabb ellenfél esetleg képes kitérni az ütések elől vagy kivédeni azokat, de ők sem tartanak tovább három másodpercnél. Kihívást még egy 4-5 fős túlerő sem feltétlenül jelent, mert csak figyelni és jól időzíteni kell. De ez nem baj, mert legalább látványos és valóban pörgős összecsapásokban van részünk.
A parkour is jóval dinamikusabb lett, úgy alakították át a rendszert, hogy jóbban illeszkedjen a városi és az erdei környezethez is. Az eredmény egy valóban folyamatos mozgás lett, ami még most is piszok élvezetes játékmenetet nyújt, cserébe viszont olykor picit nehézkesebbnek éreztem tartani az irányt. A szárazföldön lehetőségünk van kincsesládákat felkutatni, elcsenni ezt-azt (az étel-ital adja vissza az életerőnket), vadállatokra vadászni, kalózdalokat megszerezni és hasonlók. Természetesen nem hiányoznak a magaslatok sem, amelyeket megmászva megmutatják nekünk a környéket, a térképen pedig megjelennek a fontosabb POI-k ikonjai, a végén pedig ugorhatunk egy fejest a kötelezően odakészített szénabálába. 2007 óta nem lehet erre ráunni.
Amikor épp nem orvgyilkosként suhanunk a tetőkön vagy kaszaboljuk a spanyol, francia, brit katonákat, akkor a Jackdaw kormányát markolva szeljük a habokat. A hajózás továbbra is a játékmenet egyik legfontosabb és egyben legjobb része. A hajót fejleszthetjük és szépíthetjük is. Bővíthetjük a fegyverzetet, fejleszthetjük az ágyúkat, megerősíthetjük a fedélzetet, növelhetjük a rakteret, de idővel akár búvárharangot és „döfőorrt” is építhetünk. Utóbbi egy picit komikus, hiszen az 1700-as években már egyáltalán nem volt jellemző az ilyesmi a hajókra, de itt most elnézzük. A hajó kinézetét is kedvünkre alakíthatjuk: a vitorlákat, a hajótestet, az orrdíszt, a kormánykereket, de még a matrózok ruházatát is átalakíthatjuk. A hajóra tiszteket is fogadhatunk, akiket külön küldetésekben kell előbb kiszabadítanunk vagy a hajónkra csábítani.
A tengeri ütközetek elég szórakoztatók, és idővel komoly kihívást is tudnak nyújtani. A támadásokat különféle ágyúkkal és azok több tüzelési módjával hajthatjuk végre, de a már említett döfőorral is átgázolhatunk a kisebb hajókon. Miután kellőképpen miszlikbe ágyúztunk egy hajót, az mozgásképtelenné válik, mi pedig mellé érve megcsáklyázhatjuk. Ilyenkor ádáz csata következik a fedélzeten, ami mindig a kalózok győzelmével ér véget, mi pedig dönthetünk az elfoglalt hajó sorsáról: szétlőjük és a darabjaiból a Jackdaw-t javítjuk meg, szélnek eresztjük őket csak a rakományt megtartva, esetleg a saját flottánkhoz is csaphatjuk. Mindegyik döntésnek van következménye: ha szétlövünk vagy elorozunk egy hajót, akkor nő a körözési szintünk, ami idővel egész flottákat ereszt a nyomunkba nem kicsit erős hajókkal. Ezért célszerű a körözési szintet a lehetőségek szerint minél alacsonyabban tartani. A flottánknak is van jelentősége, hiszen a hajóinkat küldetésekre vezényelhetjük, kereskedhetünk velük, kincseket szerezhetünk, esetleg levadászhatunk célpontokat. Ezekkel mind növeljük a saját bevételeinket, amikkel egy saját kis szigeten lévő főhadiszállásunkat is fejleszthetjük. Itt rengeteg gyakorlati haszonnal járó épületet húzhatunk fel, de a villát is dekorálhatjuk, amelyet önkényesen foglaltunk el és kiáltottunk ki új otthonunknak.
A Black Flag Resynceddel a Ubisoft szerencsére nem esett abba a hibába, hogy túlgondolja a játékmenetet. Nem erőltették bele a széria későbbi epizódjaira jellemző szerepjátékos vonalat, nincs karakterfejlődés és hasonlók. Életerőcsíkja is csak a hajóknak és a bossoknak van, elég is. A hangsúly az eredeti játékhoz hasonlóan a kalandon és az akción van, ami már önmagában is elég, hogy a Black Flag Resynced jól működjön. Ehhez jönnek a játékmeneti finomítások és fejlesztések, amelyek többnyire szintén jól sültek el. Ami pedig a grafikát illeti, ezért az Anvil motor legújabb generációja felel, amely 2020 óta szolgálja ki nem csak az Assassin’s Creed franchise-t, de például a Skull and Bonest is. Panasz nem is igazán lehet a látványra, mert az abszolút hozza azt, amit manapság elvárhatunk. A körítés meseszép, szemkápráztató az óceán, a burjánzó erdők. Nagyon sokat dob a hangulaton, amikor a semmiből egyszer csak lecsap ránk egy trópusi vihar, kerülgetni kell a víztölcséreket, esetleg egy napsütéses délutánon delfinek kísérik a hajónkat vagy a horizonton feltűnik egy farokúszója. A karaktermodellek engem annyira nem győztek meg, de csúnyának nem nevezném őket, épp csak semmi extra nincs bennünk. Az optimalizáció már egy érdekesebb kérdés. E téren talán még kaphatott volna néhány hét-hónap időt a fejlesztőcsapat, hogy tovább finomítsanak rajta, de azért nagy baj nincs. Az én RTX 4070Ti-m 1440p-ben mindent maximumra tolva (ray tracinget is) hozza a 80-90 fps-t, igaz, csak az Nvidia olyan csodáival, mint a DLSS vagy a framegen. Azok nélkül azért már darabos a hajó mozgása a vízen… Itt még egy apróságot megemlítenék, mint bosszússágaim forrását: az átvezető videók mind 30 fps-re vannak korlátozva, ami mindig némi akadozást eredményez. Nem feltűnő, de azért bosszantó.
Én nagyon szerettem a 2013-as Black Flaget, és nagyon örülök, hogy a Ubisoft végül ezt az epizódot választotta, hogy újra elkészítsék. A Resynced hozza azt, amit egy ilyen remake-től elvárna az ember, de nem esik túlzásokba, nem akar új játékot készíteni a régi helyett. Cserébe éppen annyi új tartalom és játékmeneti finomítás van benne, ami szükséges a mai elvárásoknak való megfeleléshez. Aki annak idején hajózott Edward Kenway oldalán, annak azért, akinek pedig ez anno kimaradt, annak pedig azért erősen ajánlott, hogy lecsapjon a Resyncedre. Ha igényesség és minőség terén hasonlítanom kellene valamihez, akkor azt mondanám, tudja azt nyújtani, amit néhány éve a Mafia: Definitive Edition vagy a Resident Evil 2 Remake nyújtott. Amíg a Ubisoft kitalálja, miként folytassa a sorozatot új játékokkal, nyugodtan nekiállhatnak az Assassin’s Creed II hasonló remake-jének.
