Divinity: Original Sin

Faszomat a pókokba. Nem arról van szó, hogy nem tudom leverni őket (bár a királynőjükkel egyelőre nem bírok, igaz, még eggyel a szintje alatt vagyok), hanem kurva idegesítő ez a szerintem csalásnak minősülő stílus, amiben nyomják. Lemegy a föld alá a halál faszában és felbukkan mellettem, belém ver kettőt, majd visszamegy a halál faszába, de olyan messzire, hogy a 15-ös perceptionnel megáldott íjászom nem tud belelőni egy normálisat. Arról nem is beszélve, hogy action pont alig van, mert ugye muszáj homokviharban szenvedni, hogy esélye se legyen az embernek. Még így is kinyírom őket, mint a szart, de csak úgy, hogy látóterükön kívülre megyek, rákényszerítve őket arra, hogy közelebb jöjjenek. Ráadásul mindez rohadt körülményes és idegesítő, hosszadalmas és egysíkú. Ja, és persze ahhoz már hülyék, hogy charmed állapotban ne méreggel üssék (valójában: gyógyítsák!!!) egymást, végleg szétszopatva ezzel engem. Ááá, elég bosszantó!

Ez lehetett volna minden idők legjobb szerepjátéka, ha kibírja, hogy olyan földhözragadt marad, mint ahogyan indult. Mi szükség van zsebdimenzióra, isteni múltra (oké, a cím, a sorozat, de AKKOR IS), rejtélyeskedve pofázó goblinra, stb? Egyszerűen súlytalanná teszi a nyomozós, "való világban játszódó" részeket az alternatív, sokkalta nagyobb horderejű sztorival megáldott történetszál, és azt az érzetet kelti, mintha csak piszmognánk a valódi játék helyett. Már rühellek visszamenni oda, hiába vagyok kíváncsi rá, hogy mi kerekedik ki belőle. Sokkal jobban élveztem az egészet addig a nagyon korai pontig, amíg először el nem látogattunk az alternatív univerzumba/másik létsíkra/fasztudjahova. Arról nem is beszélve, hogy ott aztán végképp mindenki ezt a kurvára cirádás és érthetetlen angolt beszéli, aminek ugyan ki tudom hámozni a lényegét, de távol járok attól, hogy szó szerint értsem. Érdekes, hogy anno a Baldur's Gate-nek is nehéznek éreztem (sok-sok éve) a nyelvezetét, de mégis inkább tűnt autentikusnak, mint öncélúan nyakatekertnek.