Az Év Játéka - kinek mi tetszett az idén?

Pedig az elején direkt eléggé behatárolt az a terület, amit bejárhatsz (a mágikus köd nem enged túlzottan messzire a térképen).
Viszont, amikor írni kezdtem a hsz-met, a Tiéd volt az utolsó, és a frusztráció és agyvérzés kapcsán pont Te jutottál eszembe (Úgyhogy gondoltam is, hogy megjegyzem: ha nem ismernéd, de felkeltette volna az érdeklődésedet, inkább kerüld el, mert csak fel fogja b*szni az agyadat a játék ).

Komolyra fordítva: kár egyébként, mert pont a bárói cím megszerzése után (és miután az ember kicsit megbarátkozik a hirtelen a nyakába szakadt "kingdom management" rendszerrel, ami elsőre nekem olyan volt, mintha kidobtak volna a "kalandozó játékélményből" valami bürokratikus, királyság-építős akármicsodába, ám egy idő után megkedveltem, és teljesen természetes volt, hogy báróként ilyesmivel is foglalkozni kell, s végül totál jól beépült a játékélménybe, része lett annak) indul be a történet, szeded össze a többi lehetséges csapattársat, indulnak meg az ő sztorijaik (a Dragon Age: Origins egyik-másik karaktere óta nem nőttem hozzám úgy csapattagok, mint ahogy itt a játék végére kötődtem a csapattársak többségéhez, s nem csak azokhoz, akik rendre a partim részét alkották).

Egyébként nagyon durva, csak a végigjátszás után láttam, hogy van egy totálisan más befejezése is a játéknak (az utolsó pár órában szét is válnak a történések, és még a játék végi főellenfél harc sem lesz azonos...), egy amolyan "true ending"-nek nevezett valami (amit baromi nehéz elérni, ha az ember nem tudja, hogy mikor mit és miolyen ütemben csináljon pontosan). Ezt a következő végigjátszásra megpróbálom belőni.

Különben nekem netto 130 óra volt végigvinni. Brutál tartalom van benne. Nem is csoda, hogy az "epilógusban" a narrátor bő negyed órán keresztül dumált diáról-diára, hogy miként alakult a királyság, a fő karakter, a csapattársak, valamint egyes egyéb figurák sorsa a ténykedéseinknek köszönhetően.

Viszont a játék tényleg igényel némi erő/energiabefektetést. Sajnos nem olyan, mint a DOS2, ami hiába összetett, vakon beleugorhatsz, mert a játék úgy megtanít a rendszerére közben, hogy igazából észre sem veszed, hogy tanulsz.
Amúgy most a BG3-at készítik. DOS3 nem lesz egy darabig.

Endure. In enduring, grow strong.

Én kétszer ugrottam neki, de mindkét alkalommal feladtam pár óra játék után. Ötletem sem volt, hogy merre kellene tovább menni egy ponton túl, az időm vészesen fogyott a fő küldetésre és az internet sem segített. Totál megvoltam lőve. Elengedtem. Várom inkább a Divinity: Original Sín 3. részét, mint a Messiást!!!!!!!

Nagyon ki fogok lógni a többségből, és ráadásul nem is idei a játék (viszont a tavaly őszi megjelenése idején jóindulattal is csak valami pre-alfa-verzió minőséget képviselt és a leírások/beszámolók alapján nagyjából játszhatatlanul bugos/problémás volt... ezt pedig csak az idei "enhanced edition" megjelenésre tudták a készítők - keserves és rengeteg munkával - kipofozni), de a Pathfinder: Kingmaker számomra valami olyan Baldur's Gate életérzést idézett meg, amire sem a Bioware, sem az Obsidian, se más nem volt képest a 2000-es évek eleje óta. A játék távolról sem tökéletes, de ezzel együtt is valamiért úgy érzem most, hogy ebben a stílusban (csapat alapú, izometrikus nézetű, "klasszikus" cRPG) ez a legjobb játék, amihez a BG sorozat óta szerencsém volt.

A P:K (és dlc-i) egyébként közel egy évet ült a GoG fiókomban (még 2018 szeptemberében vettem meg), de csak idén augusztusban mertem nekiülni. Mostanra tényleg rendesen kipofozták: én nem találkoztam semmi komolyabb buggal, a játék végig stabil volt, a töltési idők is normálisak voltak stb..
Mit mondhatnék, áldom a türelmemet, mert így bosszankodások és mélységes csalódások keltette rossz szájíz nélkül, nagyjából olyan állapotában találkozhattam a P:K-rel, amit a fejlesztők megálmodtak neki.

Ha valakit esetleg érdekel, akkor két rövid videó Cohhcarnage-től (elég nagy cRPG rajongó figura).
Ez néhány gondolat tőle kb. 300 órányi játékidő után.
Ez pedig egy nagyon rövid és nagyon alap PoE2 vs DS2 vs P:K összevetés.

Annyit azért hozzátennék, hogy ez a játék nem "kazuár-barát". Míg bármelyik Pillars of Eternity-be vagy egy Divinity: Original Sin 2-be gyakorlatilag akárki fejest ugorhat, addig a Pathfinder: Kingmaker már a karakteralkotásnál ijesztőnek tűnhet, és ha az embernek lövése sincs a Pathfinder rendszerről (ami a D&D 3.5-ből nőtte ki magát, úgyhogy annyira talán mégsem vészes a dolog), akkor az alapból sem könnyű (bár nem is kegyetlenül nehéz) játék kellemes élmények helyett egy frusztráló, elkeserítő, agyvérzésbe kergető szívatás érzetét keltheti. (Persze a nehézségi szint állítható, sőt nagyon részletesen finomhangolható, így ha valaki könnyed hentelésre vágyik, vszg. meg tudja valósítani azt is.)

Endure. In enduring, grow strong.