Csillagok háborúja

Tegnap volt szerencsém nekem is megnézni ezt a csodát.

Lassan elcsendesül a Disney marketinggépezete, megáll a hypevonat, lecseng a nézők 2015. decembere óta tartó lelkes nászutas időszaka, és jöhetnek majd az elemzések arról, hogy mitől volt ez az új trilógia egy a prequeleknél is szerencsétlenebb állatorvosi ló.

Egy feladat lett volna: fogni a prequelek legnagyobb előnyeit (az OT világának kibővítése egy hatalmas, gazdag, színes, élénk univerzummá, valamint egy előre kigondolt három részes sztori), és azt ötvözni kellett volna mindazokkal a pozitívumokkal, amiket a sequel trilógia hozott. Mert akármennyit is morgok ezen a három nyomorult filmen, a legnagyobb bajom velük az, hogy elpocsékolják a rendelkezésükre álló remek potenciált. Megvan bennük a fiatalos lendület, ellentétben a prequelek zöld dobozba kényszerített, fahangon tescogazdaságos Hamletet szavaló, gyakran “mit keresek én itt?” fejet vágó szereplőivel. Van egy nagyon ígéretes antihősünk, egy karizmatikus és tehetséges színész előadásában. Kevesebb zöld/kék háttér, több épített díszlet. A szerepekért lóhalálában, egymás sarkát letaposva jelentkező, lelkes színészgárda. A vonzó Han Solós/Indy Jonesos swashbuckler karaktert hozó Oscar Isaac. A teljesen korrekt, ügyes, bájos Daisy Ridley, mint az aktuális kiválasztott. Jó ötletek az Erő mibenlétével, a híres egyensúly továbbgondolásával és az élet által megtaposott régi szereplőkkel kapcsolatosan. Menő, kúl jeleneteket összerakni képes rendezők és stábok.

Aztán ezt az egészet szétcseszték azzal, hogy nem volt előzetes koncepció a három filmre, az egymást váltogató rendezők pedig ott tettek egymásnak alá, ahol tudtak. Senkinek esze ágában sem volt egy értelmes hátteret összerakni (jó lesz az a kiegészítő könyvekben is felkiáltással), a világépítés és egyedi történetmesélés terén tanúsított lustaság olyan szintű volt, hogy szemérmetlenül lemásolták az első trilógia elemeit, a nézők és a kritikusok számomra máig érthetetlen tapsvihara közepette. A régi szereplők lecsúszását, tragédiáit, az egész Skywalker-Solo család gondjait felületesen, bénán mutatták be, közülük még Luke-nak jutott a legjobb szál, köszönhetően a bőséges műsoridőnek és pár mélyebb párbeszédnek, Ben Solo átállása, belső vívódásai még annyira sem voltak megalapozva, mint Anakin bukása. A bemutatott világ lószar a prequelekhez képest, javarészt üres sivatagok, erdők és romok váltakoznak benne, az Első Rend-Ellenállás cicaharc pedig túlságosan is egy felmelegített, penészes töltöttkáposztára emlékeztet.

Az első rész egy szórakoztató, fiatalos kalandfilm volt, ha nagyon erősen elvonatkoztatok attól, hogy ezt már láttuk egyszer, és ha nem veszek tudomást arról, hogy szegény megöregedett Leia és Han jobban megírt sztorit érdemeltek volna.
A második film már mélyebb, érdekesebb, a Rey-Kylo kapcsolat és dualizmus a mai napig az egész SW franchise egyik csúcspontja (lehetne, ha ezt is jobban átgondolták volna már a kezdetektől), viszont én nem tudom, hogy Johnson magától hozta a marhaságokat, vagy a Disney/Lucasfilm kényszerítette rá, de annyi faszság volt abban a filmben is, amitől önmaga Űrgolyhók paródiájának tűnt helyenként.
És végül van ez az izé itt a végén. Megint itt a kalandfilm hangulat, pár hatásos, vizuálisan jó jelenet (pl. nagyon szerettem a háborgó óceánt mint hátteret), megint itt próbálkozik a jobb sorsra érdemes Driver és Ridley, de közben ott a sértettség: rövidre zártad Snoke-ot? Akkor én húzok egy P kártyát. Elmentél egy bizonyos irányba? Akkor én azt lenullázom, nem kell itt sem Rose, sem a Luke féle bölcselkedés. Tegyük tele fanservice jelenetekkel, hátha akkor ezt a filmet is szeretni fogják a rajongók. Az egyetlen minimális mentő körülmény az, hogy Carrie meghalt, ezért az állítólagos eredeti koncepciót (már ha volt olyan egyáltalán), amely szerint Leia lett volna a film középpontjában, nem tudták alkalmazni.

De nincs igaza annak a feltehetően Disney-től eredő magyarázatnak, hogy ezt a franchise-t a rajongók tették tönkre. Ugyanez zajlott le a Prometheusnál is, Scott készített egy nagy potenciállal bíró, filozofikus, érdekes, ám egyben sok baromsággal teletömött filmet. A nézői reakciók vegyesek voltak, de azt kurva jól le lehetett szűrni, hogy az ideális folytatás az lenne, hogy a logikátlan marhaságokat kirakják, a szuperlényes, teremtős istenvonalat pedig tovább masszírozzák, aztán majd lesz ebből egy minőségi új mitológia. De nem, Scott sértettségében azt mondta, hogy jól van, bazdmeg, akkor kaptok xenomorphokat, hisz ezt akartátok, parasztok. Tehát megtartotta a szereplők fejfogós hibáit, minimumra csökkentette a teremtőket és a filozófiát, felturbózta Davidet, hisz ő tetszett a népnek, és beledobott egy (vagy több, ki emlékszik már) xenomorphot.

Ehhez hasonló “a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntöm, majd ráfogom a hisztis gyerek rajongókra” hozzáállás az SW9 készítése során is jelen volt.