The Last of Us: Part II

Én továbbra is kitartok Joel döntése mellett. Szerintem az az érv (YT egy csomóan szidták emiatt), hogy ezzel halálra ítélte az emberiséget elég nagy hülyeség. Nem is működött volna. Ezek gombák, nem vírus (de attól még zombik, bármennyire is tiltakoznak). Full gombákat nem lehetne visszahozni, talán még a dühöngő őrült fázisban lehetne kezelni a fertőzöttet. Na de eleve mit mentettek volna meg? Az ilyen Abby csapata féle milíciákat, akik még egyből önmaguk ellen fordulnak ha valami kérdőjeles történik (Owen esete)? Vagy a vallási idiótákat? Nem volt már ebben a világban olyan érték, amiért megérte volna elcserélni Ellie életét. Ami "működik", ~Jackson, az működik csodagyógyszer nélkül is.

Maga a helyzet is elég szar volt. Átkeltek az országon, erőszaktevőkkel, kannibálokkal, mindenféle szarral harcolva/elkerülve. Közel kerülnek az út során, a célegyenesben majdnem el is veszti. Mire magához tér, se magyarázat, se egy köszönöm, "a csajt felvágjuk, te húzz a faszba". Teljesen érthető, hogy jött a rampage.

Maga a tett csak azért volt rossz, mert meghalt Abby apja is, elindítva a 2. részt. Ezért érzem továbbra is egy kicsit mesterségesnek az alapkonfliktust, mert ilyen retconnal bárkiből lehet csinálni új karaktert. Ennyi erővel a 3. részben lehet játszani a leharapott fülű vagy az égő falus boss scar valamelyik hozzátartozójával vagy valakivel aki ott volt isaac halálakor.

Bennem nem hagyott annyira mély nyomot, a múltkori merengős kommentem után végül is arra jutottam, hogy mégis csak "jobb" lett volna ha Abbyt megöli. Elveszít mindent és még csak jobban sem érzi magát, lev meg amúgy is meghal, szóval nincs több kör. Csak a történetet nézve végül is oké ez így, viszont gameplay oldalról tényleg olyan fura, hogy lemészárol még vagy 50 embert az utolsó pályán, de Abbyre már nincs ereje. Kíváncsi vagyok egyébként, hogy a pályákat végig lehet e játszani gyilkolás nélkül (mínusz a chase sequenceeket), mert akik a történet/karakter szempontjából számítanak azokat amúgy is megöli.

Abby szemszögéből egyébként érdekesebb a történet. A bosszúja miatt elveszti a barátait, részben ehhez kapcsolódóan a csapatát is, lehet talán még több időt kellett volna vele tölteni. Milyen durva lett volna már ha a játékost kényszerítik a golfozásra... A két lány párhuzamait is jobban kihangsúlyozhatták volna és egy béna bossfight helyett szívesebben láttam volna valami Geralt-Letho féle beszélgetést is.

...hogy egy harmadik részben esetlegesen működhetne, hogy a történet Ellie önfeláldozásával érne véget a vírus ellenszeréért. Érdekes gondolat, de ezzel nem értettem egyet és ez volt a válaszom kíváncsi vagyok a ti véleményetekre is:

"Szerintem ebbe a világba pont nem illene a világért való önfeláldozás, mert a lényegét, az emberi mivoltát veszítené el. Már az zseniális, hogy az összes valaha látott zombi világ közül, ebben van a leginkább tudományos alapokon nyugvó -light science- elképzelés, miszerint egy valóban létező „zombisító” gombafaj mutálódik és lesz halálos az emberiségre. Ezt éreztem leginkább olyannak, hogy nagyon-nagyon minimális eséllyel, de megtörténhetne (nem szó szerint kell érteni, csak azt próbálom érzékeltetni, hogy hitelesebb, mint bármilyen más zombis világ, "életszerűbb").

Visszatérve az elejéhez, nekem pont azért volt erős ez a rész, mert fel merte tenni azt a kérdést, hogy az emberiség megváltódása a megmenekülésben van-e. Még Marlene is meg merte kérdezni, és árnyalták az előző részbeli karakterét, hogy megéri-e egy embert feláldozni az emberiségért. Hogy gyilkosság-e ez a tett. Arra kérdésére, hogy feláldozná-e a saját lányát, Abby apja sem felelt. Abby támogató szavai meg inkább arra vonatkoztak, hogy az apját támogassa, hogy helyesen cselekszik, de nincs mögötte igazi morális erő.

Igazából sosem volt garantálva, hogy a vakcina hatékony lesz, ez csak feltételezés és reménykedés. Épp ezért mondja Joel, hogy újra és újra megtenné. Nem bánta meg. Az élni akarást választotta a halál helyett. A szándék kíméletlenül önző volt, egy húsz év alatt fel nem dolgozott trauma és az elengedés hiánya mozgatta, mégis a szándék mondhatni jóra irányult. Még a hazugsága előtt pár perccel is arról beszélt, hogy Ellie és a lánya mennyire kedvelnék egymást. Joel halála után, amikor Ellie körbenéz a házában, még mindig ott volt egy fotó a lányával. Ott a feldolgozatlan múlt.

Rengeteg hasonlóság van Abby és Ellie között, mert mindketten több, ugyanolyan dologgal küzdenek: önmaguk érzékenyebb, emberi voltának elfogadásával, és hogy ki bírják fejezni az érzéseiket. Joel ajándéka igazából mindkét fiatalnak nőnek ugyanaz, csak más irányból. .

Abbynek, hogy pusztulás is világában is van élet, sőt, önző vagy sem, a hozzánk közel állók, a szeretteink megsegítésén keresztül vezet az oldott élethez vezető út. Owen ezt a kérdést többször felteszi neki, kéri, hogy válassza saját magát.

Ellie, noha elveszít több mindent, a gitározást, Joelt, lehet hogy a társát, ugyanakkor azt kapja cserébe, hogy megtanulja elfogadni Joel döntését és el is engedni a halálát, így bízhatóan nem esik abba az örökké a saját farkába harapó kígyó körforgásába, amibe Joel zárta magát.

Gyönyörű, ahogy az egyik elhajózik, a másik pedig elsétál.

Ez egy földre rángatott történet, amihez nem illene az epikus ív (az önfeláldozás), mert utóbbi megölné az előbbi hitelességét. Van valami szépség abban, hogy az emberiség a káosz és az összeomlás világában is élni próbál és megoldás próbál találni erre, ennek példája Jackson is, még ha egy kicsit klisés is.

Ha párhuzam kell, akkor ott a „Tizenegyes állomás”, amit az egyetlen olyan történetnek tartok a civilizáció-összeomlós történetek közül, amelyre 100%-ban ki merem jelenteni, ha kipusztulna azt emberiség jelentős hányada egy szupervírus miatt, akkor az azt követő élet, pont olyan lenne, mint a regényben. A The Last of Us nagyon közelít ehhez, csak mínusz Cordyceps."

Zseniálisnak tartom az egész új részt, a nézőpont váltást is. Az első részhez hasonlóan nagyon jól építkezik az ismert bosszútörténet elemekből. Mindkét oldalon. A vége pedig olyan értelmezést, keretet ad az egésznek, ami van annyira jó, mint az első rész vége: Ellie bosszúja mögötti a megbocsátás kimondásának elvesztése áll, és az, hogy van értelme az életének, csak ő is hazudik magának, hogy meg kellett volna halnia, Abby útja meg a bosszúból elkövetett tettének „kompenzálásról”, megváltásáról szól, mert folyamatosan szembesül vele, hogy a vele tartók közül nem feltétlen élte meg mindenki úgy, ahogy ő, és a háborúban felnövés helyett valóban életeket akar menteni.

Annak idején a „Királyok csatája” olvasása közben a végén, mikor Catelyn elengedi Jaimet a beszélgetésük után, nagyon bíztam benne, hogy a következő kötetben megkapjuk nézőpont karakternek, és szerencsére a prológus után ő is következett. Konkrétan nekem ő a kedvenc szereplőm az egész szériából, pedig igen, kilökött egy gyereket az ablakon, hogy védje magát és a testvérét. Mégis az, hogy hallani lehetett a „belső hangját”, ha nem is elfogadhatóvá, de megérthetővé teszi a szereplőt. A Naughty Dog valami hasonlót vitt most végbe itt.

Több helyen belefutottam, olyan véleményekbe is, hogy Joel nem volt jó ember, végül is megérdemelte a halálát, azokért, amiket élete során elkövetett. Szerintem ez a moralizálás rossz irány egy ember megítélésé során. Elég csak Budapest második világháborús ostromának eseményeit akár néhány részletében megismerni, miket vagyunk képesek művelni egymással az túlélés érdekében. Ez még nem teszi helyessé a tetteket, de árnyalja, hogy ne csak a „jó” és „rossz” végletekben gondolkozzunk.

Megdöbbennénk sokan, ha egy társadalmi összeomlás során mi miket tennénk meg. Nem tudhatjuk, mit hozna ki belőlünk. Nem ismerjük ezeket az oldalainkat. Ahogy Herbert mondta (mindig tudok találni valamit ) „A Dűne Istencsászárá”-ban: „Ismerem az őseim gonoszságát, mert én vagyok ők. Az egyensúly rendkívül kényes. Tudom, hogy közületek, akik ezeket a szavakat olvassák, kevesen gondoltak valaha is így az elődeikre. Sosem jutott eszetekbe, hogy elődeitek túlélők voltak, hogy a túlélés esetenként már önmagában is véres döntéseket követelhet, olyan önkényes brutalitást, amelynek visszaszorításán a civilizált emberiség oly keményen dolgozik. Milyen árat fogtok fizetni ezért az igyekezetért? Hajlandóak lennétek elfogadni saját pusztulásotokat?”

Van, ami túl van jón és rosszon. Lehet vitatkozni, hogy ebben meddig lehet elmenni, a játék pont ezt teszi és ezt a kérdést kutatja, hogy traumák meddig vihetik el az embert. Az, hogy mit ítélünk meg jónak és rossznak, annak függvénye, mennyire tudjuk a traumát átélni és azonosulni vele.

Bátor döntés volt, viszont én nem folytatnám a szériát. Ez a két rész együtt így volt tökéletes, kerek egészet alkot.