Igyekeztem megérteni, hogy mi az, ami miatt ennyire utálták sokan. Megnéztem AngryJoet, mert nála az ember mindig jó biztonsággal láthat valami elemi primitív megnyilvánulást, és most sem kellett csalódnom.
Kezdem a spoilert nem igénylő résszel: A fightsystem, gondolok itt a gunplay-re, a melee-re, a stealth-re, azok olyan dolgok, amiket azért többé-kevésbé objektíven meg lehet ítélni. A mo-cap, a színészi játék, a hangok szintén ilyenek. Ezek szerintem olyanok, hogy a gyengébb elemei első osztályúak, a jobb elemei (ide mindenek előtt a színészi játékot tenném) meg olyanok, hogy úgy aránylanak a többi játékhoz, mint az USA haditengerészete a többi országéhoz. Hogy így futottak még kategória, a második hely kiadó, és még hosszú évekig nem lesz ilyen, mert nem tartanak itt. A RDR2 volt az, ami itt-ott megütötte ezt a szintet, de ott annyival kevesebb, ezáltal fókuszálhatóbb ilyen pillanat volt a "szétfolyó" open world világban, hogy nem vonódtál be ennyire. Ott is bevonódtam Arthur Morgar sorsába, hogyne. De mindent összevetve az akkor is egy hőseposz volt, jó-rossz oldalakkal. Tudom, ő is gyilkos, tudom, ő is rabló, de a körülményekhez képest egy nagyon jó ember. Meg... és ez a legfontosabb, nem tudsz ennyire behúzó gamet csinálni open-world systemmel, és ezért hálátlan is összehasonlítani a kettőt.
A területekről: én egyik haverommal beszéltem erről, és tényleg ez az, ami mindent elmond. Velem együtt minden feldfedező típusú játékos rémálma az, amikor egy lineáris játékban van mondjuk 2 elágazó, és te véletlenül azt választod, ami továbbgördíti a sztorit és nem tudsz visszamenni. Itt az elején pont ezért folyamat mentettem. Aztán nagyon hamar, még a prológus alatt feltűnt és Seattle alatt lett teljesen biztos, hogy ez a game megcsinálta azt, amire még nem volt példa. Olyan mapokat csináltak a fejlesztők, hogy ösztönösen, alapból, zsigerből érzed, merre van a "főút". Ezt persze van, hogy valami egyértelmű jelzi: létra, amiről csak leugrani tudsz, piros ajtó EXIT felirattal, de nem mindig, és ez valami elképesztő teljesítmény.
Szerintem az ellenfelek buta kezelése, ha azt érted alatta, amit gondolok, egyáltalán nem jogos. Én NEHÉZ-en játszottam, engem bekerítettek, rámdobtak grenadeket, rendes flanking volt folyamat. És nem az ment, amit GYŰ-LÖL-TEM az Uncharted 4-ben, hogy grenade-fest, és 4-5 másodpercenként jöttek a granyók, hogy véletlenül se tudj spotton maradni. Itt is felkúrt, hogy ha eltaláltak, elestem, de ez az egyetlen game, aminél az én potato kontroller-aimem nem elvesz, hanem hozzáad a játékélményhez. Ezt egérrel, master shooter skillel soha, de soha nem tudnám így élvezni. Minden head után elmondok egy hálaimát, egyszer volt három headem zsinórban, azt hittem, sírni fogok a gyönyörtől. Hozzáad az izgalomhoz, az adrenalinhoz, hogy nem lőgyakorlat, mint egérrel lenne.
A többi spoiler:
SPOILER
Na... én értem azokat, akik azt mondják, ez nem méltó a sorozathoz, meghogy ők Ellie és Joel miatt akartak játszani. Ehhez képest Joel meghal a game elején, Ellieről pedig kiderül, hogy nem ő a köpenyes igazságosztó, hanem csak az egyik rossz a kettőből.
Az, hogy a végére mindent elveszít, Joelt, Dinát, a babát, a barátait, a gitározást, az egy brutálisan merész húzás. Engem rendesen megviselt.
Ez, hogy két oldalt így kibalanceolnak, és ennyire intelligens lesz egy videojáték... hát ilyenről álmodni se mertünk régen. Hát ez olyan sztori, meg storytelling difference a többi hasonló gamehez képest, mintha megmutatnád valakinek a Trónok harca első évadjait, vagy a Breaking Badet, ha előtte csak Barátok köztöt látott meg Rém rendes családot.
Nézd, alapból én sem kedvelem azt, amikor valami gyökeresen mást adnak, mint amire vártunk. Pl Last Jedi, amitől gennyes epét tudnék hányni máig. De. Ott sem az a baj, hogy mást kapunk, hanem az, hogy kapunk egy Tescos Marvelt. Mert ha olyan lett volna, mint... mondjuk amit a Mandalorian meglépett, vagy hogy genre-ben maradjunk, de kicsit arrébblépjünk, a Blade Runner, az egy hatalmas, bátor és brutális lépés lett volna, és véresre tapsoltam volna a tenyerem. De hogy a tizennégy éves dél-koreaiaknak, meg az éppen akkor, abban a pillanatban tomboló MCU koppintását, és k*rvarossz koppintását kelljen megnézem, ahol kiírják a gyerekkorom hősét egy búcsús szar bazári megoldással, az gyalázat.
Az, hogy a végére mindent elveszít, Joelt, Dinát, a babát, a barátait, a gitározást, az egy brutálisan merész húzás. Engem rendesen megviselt.
Ez, hogy két oldalt így kibalanceolnak, és ennyire intelligens lesz egy videojáték... hát ilyenről álmodni se mertünk régen. Hát ez olyan sztori, meg storytelling difference a többi hasonló gamehez képest, mintha megmutatnád valakinek a Trónok harca első évadjait, vagy a Breaking Badet, ha előtte csak Barátok köztöt látott meg Rém rendes családot.
Nézd, alapból én sem kedvelem azt, amikor valami gyökeresen mást adnak, mint amire vártunk. Pl Last Jedi, amitől gennyes epét tudnék hányni máig. De. Ott sem az a baj, hogy mást kapunk, hanem az, hogy kapunk egy Tescos Marvelt. Mert ha olyan lett volna, mint... mondjuk amit a Mandalorian meglépett, vagy hogy genre-ben maradjunk, de kicsit arrébblépjünk, a Blade Runner, az egy hatalmas, bátor és brutális lépés lett volna, és véresre tapsoltam volna a tenyerem. De hogy a tizennégy éves dél-koreaiaknak, meg az éppen akkor, abban a pillanatban tomboló MCU koppintását, és k*rvarossz koppintását kelljen megnézem, ahol kiírják a gyerekkorom hősét egy búcsús szar bazári megoldással, az gyalázat.
Tudnék róla sokat írni, de tudom, hogy közel egy éves game, és lecsengett a sztori már a game körül. Mindenesetre nekem ez egy iszonyat erős élmény volt és lesz.
Baldur is blessed with invulnerability to all threats, physical or magical.
A TLoU II top3 és a PS vásárlás része is! 
