Ion Fury nekem sem tetszett annyira, félúton abba is hagytam. Annyira tipikus, hogy az első 1-2 városi pálya még álleejtős, neonfényes felhőkarcolókkal, meg mindennel, utána hamar betereltek minket jellegtelen üzemi pályákba. Meg ott az üres szoba közepén a színkódos kártya, és tudod előre, ha rálépsz, minden irányból rádspawnolnak az enemyk. A célzásra én sem éreztem rá. Meg aztán 25 évvel a Duke Nukem 3D után rettenetesen zavart, hogy nem volt rendes térbeli hangzás, így pedig, hogy éppen ki lőtt engem és honnan, nem tudtam hallás szerint megállapítani.
Meg egyszerűen már nem kötött le ez a "mész és lősz, kártyákat-kapcsolókat keresgélsz"-gameplay. Egy boomer shooter volt, amit az elmúlt x évben végigvittem, a Hedon Bloodrite, mert az még adott valami pluszt ehhez a formulához, de a többi nem tudott megfogni. Bár az meg lassan indult be, a végén meg csítelnem kellett.
„A tanítómesterem egy macska volt. Tőle tanultam meg a jelenben élni.”
